A tudatosság útján, az egyik első lépés, az ego azonosítása és a béke keresése. Az egot, a szótárban úgy definiáljuk, mint az önbecsülésünk értéke vagy önös érdekeink képviselője. Ma már előszeretettel dobálózunk az ego szóval, miközben nem értjük valódi jelentését. Gyakran használjuk ezt a szót azokra, akik el vannak szállva önmaguktól, de valójában, az ego megértése, ettől sokkal komplexebb. Érdemes lenne békét kötni vele, mert öntudatlanul működtetve, sosem lelhetünk belső nyugalomra.
Az ego mindannyiunkban ott él és döntő szerepet játszik abban, hogy segítsen megtalálni tudatos énünket. A születésünktől kezdve az ego az, aki irányítja a cselekedeteinket, elraktározza a tapasztalatinkat és ennek alapján megpróbál minket életben tartani, biztonságos döntéseket hozni. A hétköznapi életünkben hatalmas szerepe van, nem ellenség, amennyiben rendeltetésszerűen mi használjuk akkor, amikor szükséges és nem ő irányít minket tudattalanul minden helyzetben.
Mikor nyilvánul meg?
Címkézés és ítélkezés
Eckhart Tolle mondja, hogy ha valamit címkézel, elveszed a szépség egységét. Ez azt jelenti, hogy a nevek vagy címkék azonosításával, a dolgok elveszítik az igazi lényegüket.
„Egy virágszál vagy egy madár is megmutathatja neked az Istenhez, a Forráshoz, az önmagadhoz visszavezető utat. Ha úgy nézel rá, vagy úgy tartod kezedben, hogy hagyod azt lenni, anélkül, hogy rá szót vagy mentális címkét aggatnál, egyfajta áhítatérzés és csodálat jelenik meg benned.” – Eckhart Tolle
Nagyon gyorsan megtanuljuk azonosítani, megítélni önmagunkat, másokat és mindent, amit az elménkkel értelmezni szeretnénk. Megtanuljuk, hogy csak úgy definiálhatjuk saját magunkat, hogy ha meghatározzuk kik vagyunk, például karrierünkkel vagy családi címmel, például “Orvos vagyok” vagy “Anya vagyok”. Miközben ezek csak szerepek, nem önazonosok velünk. Bár különleges és fontos szerepet töltenek be ezek a címkék, valójában kik vagyunk? Önazonossá tesszük magunkat ezekkel a címkékkel és észre sem vesszük, hogy máris lekorlátoztuk végtelen, szabad lényünket.
Amikor címkézünk, máris különválasztjuk magunkat lényünk igazi önvalójától. Ugyanez vonatkozik az anyagi javakra és tárgyakra is. Folyamatosan arra törekszünk, hogy egyre többet fordítsunk az önazonosságunkra vagy önértékelésünkre, ez is az ego munkája.
Ha a dolgokra, tárgyakra és címkékre való azonosítást el kell távolítani, az a kérdés marad – Ki vagyok én? Ki vagyok az összes címke és “cucc” nélkül?
Képzelt hierarchiák létrehozása
Jellemzően azt képzelhetjük, hogy az ego, hangos bravúrként jelenik meg egy szituációban, de valójában, az ego állapotában lenni, akkor is lehetséges, amikor egyedül vagyunk és ülünk egy sarokban. Az elménk örvényébe bármikor leránthatnak a saját gondolataink.
Az ego másként kezeli a társadalom által létrehozott hierarchiát is.
A valóság az, hogy mindannyian ugyanazok vagyunk. Függetlenül attól, hogy milyen fajba születtünk, mi a foglalkozásunk, vallásunk vagy etnikumunk. Mindannyian ugyanazok vagyunk, de az elme elkülönítésben létezik.
Az ego alá-, fölé- és mellérendelt viszonyba helyezi identitását. Összehasonlítja magát másokkal. Ebből keletkeznek bennünk a belső feszültségek, mint a kishitűség vagy az önbizalomhiány.
Van egy története
Mindannyiunknak van egy története – “Én ezt csináltam”, “Ezt és ezt tettem”, “Emiatt szenvedtem” Ezekből a történetekből építi fel az ego az önazonosságát, a „Ki vagyok én?” képét. Sajnos, ebből elég torz képek keletkeznek, hiszen a tapasztalatink nem egyenlőek azzal, akik vagyunk. Akkor keletkezik bennünk kibillenés, amikor ezt elhisszük. Ezek, csak megélt tapasztalatok, nem rólunk szólt, mi csak a nézője voltunk, a szereplője. A valódi lényünk ettől sokkal több.
Ezeknek a történeteknek az állandó pörgetése, ismétlése és vele való azonosulása, miszerint „Ez vagyok én..”, újra és újra manifesztálja a korábbi tapasztalatot az életünkben. Ez főleg akkor igaz, ha erős, fel nem dolgozott érzelmek társulnak ezekhez az emlékekhez.
Mi teremtjük újra mindazt a tapasztalatot is, amit már nem szeretnénk átélni, azzal, hogy a figyelmünkkel, ismételt belső monológjainkkal és panaszkodásainkkal energiát adunk neki. Az anyagban, minden látható dolog, az energia, egy koncentrált pontba sűrített megjelenése, ez a manifesztáció. A gondolataink teremtenek, ez már egy tudományosan elfogadott tény.
Így lehet az is, hogy nem tudjuk elengedni a múltat sem, mert az ego, szeret ebben a történetben tartani minket, csak sajnos, közben így szabotálja a jelenünket is.
Ez nem jelenti azt, hogy soha többé nem mesélhetsz el egy történetet a múltadból, de amikor egy sokszor ismételt történethez vagy egy állandó belső monológhoz kapcsolódik a személyazonosságod, akkor tudd, az egod irányít és újra megerősíted azt a szálat, ami ehhez a berögzött, téves önazonossághoz láncol.
Tudatosan mindössze annyit tehetünk, hogy megnézzük a jelen pillanatot. Elfogadjuk, hogy éppen mit és hogyan érzünk, hogy az érzelmek negatívak-e vagy sem és megengedjük magunknak, hogy az érzés csak legyen, de nem azonosulunk vele. Ekkor az érzés szertefoszlik, mivel nincs ellenállás, csak megengedés, ezért ahogy jött, úgy távozik is. Ezt nem tudjuk helyesen kezelni, ha újra és újra átgondoljuk a történetet, több teret, erőt adva neki, mint amennyi szükséges lenne. Ebben az esetben, ez csak még több drámát szül az egonak, amin marcangolhatja önmagát.
A jelen pillanata csak azt várja kapcsolódj hozzá
A jelen pillanatban élni az egyetlen tudatos életmód. Amikor azt érzed, hogy csak akkor leszel boldog, ha egyszer x, y vagy z történik, akkor mindaz, amit tényleg csinálsz és ami most örömet okozhatna, ha abban jelen lennél, egyszerűen semmissé válik. Elveszi tőled a jelen pillanatát. Vagyis, belép az ego és a jövőbe irányítja a figyelmedet egy olyan helyre, ami most még nem létezik vagy visszavezet a múltba, ami már nem létezik és közben az egyedüli valóságod, ami éppen zajlik körülötted, arról lemaradsz, mert az egod sikeresen legyűrt és értelmetlen helyekre, gondolatokra terelte a figyelmedet.
Hogyan is lehetne az ember így boldog? A múltban már nem lehet, a jövő még képlékeny, az egyedüli hely, ahol ezt az érzést átélhetnénk itt és most van, de arra meg nem figyelünk.
Ezért van bennünk annyi elégedetlenség.
A béke, a boldogság és a jövő alapja itt van a mostban, éppen ezért, érdemes lenne a jelenben tölteni az időnket.
Egok harca
Az “ego” megszelídítésének egyik első lépése az, hogy tudatában vagyunk a létezésével és a működésével.
Ha felismered az egot magadban vagy másokban, akkor a legfontosabb dolog, hogy ne tápláld. Nem könnyű, de nem is lehetetlen, ez egy megtanult folyamat, amely lehetővé teszi számunkra, hogy valóban gyakoroljuk a tudatosságot.
Amikor olyan helyzetben találjuk magunkat, ami haragot generál bennünk, védekezésünk azonnal bekapcsol. Ez egy folyamat, de egy idő után, amikor elég tudatosak vagyunk, már nem kapcsolunk be rá. Ott lesz a helyzet, letesztel minket, de ha már képesek voltunk megszelídíteni az egonkat, akkor nem vált ki belőlünk szélsőséges érzéseket.
Ha másokat címkézel, mert még „itt vagy ott tart” vagy „ő ilyen és olyan”, akkor is még az egodat táplálod.
Amikor megérkezünk a valódi megértés és belső nyugalom állapotába, akkor már egyre kevesebb dolog fog kibillenteni. Ez nem jelenti, hogy mindannyiuknak megvilágosodott Buddha mesterként kellene élnünk az életünket, hiszen ez emberi képtelenség itt, a dualitás világábán. Emberek vagyunk, érzésekkel, hibákkal, tökéletlenséggel, de képesek vagyunk felülemelkedni alacsony működésienken és erre törekedhetünk. Az élet része a fejlődés is és ha igazán szeretnénk boldogok, kiegyensúlyozottak lenni, akkor adva van a lehetőség a tudatosság gyakorlására, hogy egy magasabb tudatállapotban létezzünk, ahol az egot mi használjuk és nem ő minket.
Gyakran, ez mindössze annyit jelent, hogy az ego működését megértve, már békét kötünk vele és nem harcban élünk saját kicsi énünkkel.
A Te életedben ki a főnök? Mennyire hagyod, hogy az egod irányítson? Öröm, ha megosztod kommentben a saját tapasztalataidat.
Kép: pixabay.com
unsplash.com/Anthony Tran
Te mit gondolsz?