A minap szóba került, hogy mostanában túl sokan, túl sokat foglalkoznak az introvertált kérdéssel. Ez szerintem is így van, és én helyeslem is, foglalkozzanak csak! Egy introvertált érzi ezt igazán, hogy mennyire jó is ez, – teszem kijelentésemet elfogulatlanul, tisztán embertársaim empátiájával. Azzal, hogy világ kicsit komolyabb hangsúlyt fektet ezeknek a személyeknek a megismerésére, mintha egy nagy mázsa súlyt emelnének le az introvertáltakról fokozatosan.
A világnak vannak befelé figyelő, gazdag érzelmi és mentális világgal élő emberei, és vannak kifelé élő emberei, akiknek szükségük van mindig a kapcsolódásra, a pezsgésre, érintkezésre. Kettőjük szövetségében néha adódhatnak nézeteltérések, mert komfortzónája a két személyiségtípusnak teljesen szemben áll egymással.
A mai társadalmunk jelenleg teljes mértékben extrovertált dinamikával fut, aki kizárólag ebbe a személyiségtípusba tartozik, annak fogalma sincsen arról, hogy egy nem extrovertált személyiségnek, komolyan nehéz és megterhelő ebben a dinamikában való kötelező részvétel, hogy elfogadják őket. Felkapott lett a téma, és mikor két szembenálló pólusnál az egyik nagyobb lángot kap, a másik oldal egyből szikrákat köpköd, védekezik, és követeli a saját figyelmét. A megoldás: Középre ülni.
Én nagyon fontosnak tartom, hogy az introvertált személyiségeket egyáltalán nem kell sajnálni, nem azért tartom fontosnak, hogy beszéljenek róluk és többen felszóljanak mellettük, hanem azért, mert jár nekik is a megértés és az elfogadás. Lehet ezt unni, hogy lassan a csapból is róluk fog szólni minden, de bele lehet gondolni abba is, hogy sokáig mennyire nem is foglalkoztak ezzel a kérdéssel és sok ember maga sem értette, hogy miért olyan, amilyen. Komoly lelki tusát vívott önmagával, a magánéletében, esetleg a munkahelyén, vagy a családja körében a személyisége miatt. Szerintem nem kéne zokon venni, hogy ezzel a témával végre komolyan el kezdtek foglalkozni, mert tényleg megkönnyebbülés egy introvertáltnak is, hogy környezete talán így jobban megérti és nem rokkan bele az elvárásokba, a meg nem értésekbe.
Egy introvertáltnak nem is nagyon volt választása, alkalmazkodnia kellett, és felvenni a lépést az extrovertált világunkkal. Kitűnően képesek elfogadni extrovertált társaik személyiségét és ezt tiszteletben is tartják, tehát kérdem én, ennyi néma év után, nem érdemlik meg ők is a megértést és a fellélegzést?
Fordítsuk meg a helyzetet. Lenne egy világ, ami sokkal inkább introvertáltabb tendenciájú lenne, amiben ugyan úgy extrovertált személyiségek is élnek, már hosszú-hosszú évek óta anélkül, hogy értették volna eddig saját személyiségüket, hogy miért mások, mint a “normális” társaik. Ahol nap mint nap úgy éreznék ezek az emberek, hogy akik ők valójában, az nem fér bele a mai világba, el kell nyomniuk önmagukat. Miközben már a testükben, lelkükben érzik, hogy attól, hogy próbálnak a normálisba beilleszkedni, nem lehetnek önmaguk, lelkileg és mentálisan is már kezdenének ettől kimerülni, összeroppanni. Mit éreznének? Mit éreznének egy olyan világban, ahol mindenki inkább befelé figyel, kevesebb inger venné őket körül, mikor nekik erre sokkal több szükségük lenne?
Mikor hibásnak gondolnák magukat azért, akik ők valójában, mert mondjuk egyfolytában mindenkivel beszélgetniük van kedvük ha kell, ha nem, de nem tehetik, mert az emberek mondjuk úgy többsége, nem ilyen beállítottságú. Milyen érzés lenne, ha nem lennének nagy társasági összejövetelek, mert nem igazán lenne hozzá hasonló partner, aki erre nyitott, aki nem furcsán nézne rá azért, mert neki a feltöltődéshez feltétlen kapcsolódnia kell másokhoz? Sokan azért fordulnának el tőlük, mert tévesen diagnosztizálnák a számukra teljesen normális, cseppet sem bántó, nyíltságukkal kíváncsi, pezsgő energiájukat?
Aztán hirtelen berobban az éterbe, hogy ezeket az embereket extrovertált személyiségeknek hívjuk, nincs semmi baj velük, csak több igényük van a kontaktra, a kommunikációra, a figyelemre, az ingerekre, mint az átlagnak. Fantasztikusak, üdítőek, kiváló csapatjátékosok, remek szó szólok, spontánok, viccesek, és tele vannak tetterővel, energiával. Egyre többen foglalkoznának tényként ezzel a dologgal, hogy ez nem egy hiba, hanem egy valós személyiség típus. Nem lélegeznének fel az extrovertáltak, hogy nem őrültek? Nem lennének hálásak, nem esne jól nekik, ha tényleg eljutna más emberekhez is ez az információ, hogy végre a többi introvertált is megértse őket? Esetleg így álljanak hozzájuk a jövőben, hogy ne nekik kelljen teljesen máshogy viselkedniük, önmagukból kifordulniuk, csak hogy ne legyenek kiközösítve másságuk miatt?
Az saját tapasztalatom az, hogy nincs a két személyiség típusban véglet. Nem mondanám csak introvertáltnak magam, mert az életem egy-egy területein jól tudok működni extrovertált jellemzőkkel, vagy helyzetektől függően vagyok ilyen és olyan is, de tény, hogy nagyobb részben introvertált személyiségtípusba sorolnám magamat. Ugyanígy ismerek olyan extrovertált személyt is, aki bizonyos helyzeteket, vagy életének egy-egy területeit inkább introvertáltan működteti.
Én is sokáig azt gondoltam, hogy baj van velem, amíg nem ismerkedtem meg az introvertált személyiség jellemzőivel. Alapvetően jól éreztem magam, hosszú ideig fel sem tűnt ez a másság, de idővel a környezetemből visszatükröződő meg nem értettség egyre inkább nyomasztott. Gyermekként nem volt ennyi kötelező köröm az extrovertált világba, hogy feltűnjön számomra vagy mások számára, hogy mások az igényeim. Aztán a munkám során, ahol emberekkel aktívan kellett kapcsolódnom, egyre jobban jelentkeztek a kimerültség tünetei. Nagyon nehéz volt lelkiismeret furdalás nélkül megvédenem, kiharcolnom az ÉN IDŐMET, ami, ha nincs meg, egyszerűen használhatatlanná és frusztrálttá válok. Kellemetlen volt a barátaimnak, családtagjaimnak magyarázkodnom, hogy miért van szükségem magamra, és miért nem tudok több időt velük tölteni. Fárasztóan és szorongóan hatottak rám az olyan kérdések, mint a “- Minden rendben van? Olyan csendes vagy ma?” egy társaságban, mikor éppen a lehető legnagyszerűbben voltam.
Félreértették mély, szemlélődő odafigyelésemet a körülöttem lévők, pedig sokkal őszintébben figyeltem mindenkire, anélkül, hogy a figyelem középpontjában csak fecsegjek, mert mások ezt várnák el tőlem. Mindenki tudja, hogy milyen idő van kint, értelmetlennek tartom, hogy ezért energiát adjak le magamból, nem felsőbbrendűségből, csupán azért, mert nem megy, jobban mondva nem szívesen nyitom ki a számát, ha a mondandóm nem olyan lényeges. Előfordult az is, hogy olykor mégis irigykedve szemléltem mások könnyedségét, hogy mennyit képesek beszélni mindenről, máskor felelőtlennek gondoltam, hogy boldog-boldogtalannak nyitott könyvként tárulkoztak ki pár órás ismeretség után.
A felszínes, hétköznapi társalgást egyáltalán nem éreztem valódinak, mélynek, és főleg nem őszintén érdeklődőnek. Pontosan azért van szükségem elhatárolódásra, hogy a számomra fontos személyeknek ez után teljes, őszinte érdeklődéssel, figyelemmel ott legyek. Ha én megkérdezem, hogy hogy vagy, azt nem azért teszem, mert ezt illik, vagy hogy kitöltsem a köztünk lévő űrt, hanem, mert igazán fontos vagy. Komolyan fárasztott a sok felesleges információ, ami úgy szívta az aksimat percek alatt, mintha 10 alkalmazást futtattam volna egyszerre a telefonomon. Persze az ember nem lehet mindig komoly és ez nem is erről szól, én is beszélek hétköznapi dolgokról, olykor be nem áll a szám és imádok játszadozni, bolondozni is a hozzám közel állókkal, de a túl sok általános témáktól őszintén be is vallom, hogy hamar le is merülök, nem serkent szellemileg, furcsa mód több energiát vesz el belőlem. Egy introvertáltat mélyebben kell lekötni és akkor erőre kap.
Nem könnyű ezzel a személyiségjeggyel együtt élnie magának a személynek sem, lehet csak azért, mert jelenleg extrovertáltabbaknak kedvez a társadalom. Párkapcsolat szempontjából extrán hátráltatva érzem magam, hiszen az instant korszakában, kevés embernek van türelme a felszín mögé nézni és hagyni, hogy fokozatosan megnyíljak, közelebb engedjem a másikat. Pedig a kulcs nálunk a nyíltság körébe a bizalom, az őszinte figyelem és a türelem.
Egyáltalán nem baj, hogy különbözünk, és más-más módon érezzük magunkat otthon, vagy máshogy vagyunk elemünkben, mástól szárnyalunk, más az igényünk, csak legyen bennünk hajlandóság megérteni egymás különbözőségét mielőtt tévesen ítélkezünk. Legyen bennünk elfogadás és tisztelet egymás iránt, különbségeink erényeire koncentráljunk, és ne a szakadékra. Senki sem kevesebb vagy több a másiknál.
Te milyen személyiségtípusba sorolnád magad? Introvertált vagy extrovertált?
Kép: pixebay.com
Te mit gondolsz?