Zárt szívvel nem lehet szeretni

Mikor az ablakunk zárva, sokszor a fény is alig szűrődik be rajta, eltakarja a függöny is, és talán olyan rég nem nyitottuk ki, hogy már a zár is elromlott, berozsdásodott rajta. Kinyitnánk, de olyan rég használtuk, hogy már azt is elfelejtettük, hogyan működik. Milyen érzés, mikor a szívünkkel is ezt tesszük?

Nyitnánk, de nem találjuk a kilincset. A csalódások, és a szerzett sebek, megdermesztették, bezárták, és olyan mélyen belénk ivódott az, hogy a fény, talán meg is vakíthat, hogy a legkisebb sugarakra is, félelemmel húzzuk le a redőnyeinket, mert ösztönösen ott él a tudat, egykor ez a csalogató fény, megégetett.

Különös világban élünk manapság, kevés az olyan ember, aki ne védekezne valamilyen formában. Mindenki cipeli a saját keresztjét, és küzd a saját démonjaival. Közben a másikhoz, még sincs elég türelmünk, alig van bennünk empátia, hogy igazán megértsük, ő is csak ember, egy hozott múlttal, ő is csak küzd, ahogyan mi is. Mi már annyira sebzettek vagyunk, hogy számunkra az „igazi” kell, a tökéletes, aki teljes önmagában, és nem okoz még nekünk is, plusz terhet, vagy önmunkát. Csakhogy, az élet igazsága, hogy kapni csak azt kaphatjuk, amit mi is árasztunk önmagunkból.

Egy zárt szív, maximum egy olyan zárt szívet tud csak vonzani, mint ő maga. Aki nem tud szeretni, és nem tud szeretet sem kapni. Ahhoz, hogy a szerelem megérkezhessen hozzánk, nekünk kell előbb kinyitni rácsos ablakainkat, hogy jelezzük, – itt vagyok, készen állok rád – de ezt a lépést megelőzi az, hogy előbb önmagunk szeretetéhez kell visszatalálnunk.

Vajon mi hol rontottuk el, vagy miért voltunk olyan naivak? Miért voltam kevés, vagy éppen túl sok? Ez az önbírálat, ami sokszor csak a felszín alatt mardos, végül elvezethet oda, hogy már nem is merjük magunkat megmutatni, nem fogadjuk el azt, akik vagyunk, vagyis, már semennyire nem szeretjük magunkat. Mivel emberek vagyunk, és alapvetően vágyunk a szeretetre, ezért elkezdődik egy ördögi kör, a megfelelések táncában, hogy néha egy kis szeretetmorzsához jussunk.

Csalódásaink következtében, azt hisszük, hogy magunkat kell büntetnünk, mi nem voltunk elég jók egykor, és éppen ezért, félünk megmutatni a másiknak azt, akik vagyunk, mert már mi is elutasítjuk ezt az embert önmagunkban. Évekig is eltarthat, mire ráeszmélünk, hogy biztonsági játékunk csapdájából, nehéz a kiút, de nem lehetetlen, csupán meg kell tanulnod szeretni önmagadat. Ez pontosan annyit jelent: – Elfogadom, aki vagyok. Minden gyengeségemmel, minden félelmemmel együtt, elfogadom, hogy most ez vagyok. – A félelmeinket, soha sem legyőzni kell, hanem elfogadni, hogy jelen pillanatban ott vannak bennünk. Az elfogadása pedig, feloldja a hatását, mert már nem harcolunk ellene, nem hisszük, hogy legyőzhet, és megrémiszthet bármi, ami bennünk lapul. Már látjuk, és nem akarunk elmenekülni előle, nem akarjuk takargatni. De ez az állapot nem végleges, és ez nem minket határoz meg, ez csak egy emlék, a tudatban, ami addig tart fogságban, amíg rá nem nézünk, hogy ez bizony ott van.

Szívünk igazi gyógyulása, pontosan akkor kezdődik, mikor elfogadjuk, akik most vagyunk. Például érzékenyek vagyunk, sebezhetőek, nem tudunk nyitni, megcsaltak és ez még fáj, de elnyomtuk. Gyámoltalanná válunk, ha az érzéseinkről kell beszélni, félünk elköteleződni, vagy félünk a felelősségtől stb. Sokszor, mikor ezt már nem utasítjuk el magunkban, el is múlik a jelentősége, és ráeszmélünk, hogy ezek már rég nem is mi vagyunk. Cipeltük, ragaszkodtunk hozzá, mert az ellenállással már hozzánk nőttek ezek a fájdalmak, azonosultunk velük, de csak addig tarthat minket félelemben az a valami, amíg el nem fogadjuk, hogy jelen van bennünk az a blokk, és amikor elfogadjuk, elveszíti felettünk a hatalmát.

Szeretni önmagunkat, azért nehéz, mert a tökéletesség hajszolása él bennünk, és úgy gondoljuk, hiányosságainkkal, vagy gyengeségeinkkel, már nem is vagyunk azok. Sokkal egyszerűbben látjuk meg a hibáinkat, mint az erősségeinket, és azt hisszük, hogy a gyengeségeink elítélendőek, ezért elutasítjuk magunkat. Pedig ez nem igaz. Mindenkinek vannak hibái, senki sem tökéletes. Mikor végre elfogadjuk ezeket a kibillenéseinket, sokkal erősebbek, magabiztosabbak leszünk. Tisztába jövünk saját magunkkal, és nem hibásként értékeljük önmagunkat, csupán megértjük, hogy az élet tapasztalatai, nyomot hagytak bennünk, de hatalmunkban áll elengedni ezeket szeretettel. Megnyitni a szívünket, valaki másnak, nem egyenlő azzal, hogy feltárod a másiknak az összes sérelmeidet.

Ez a Te elfogadásodról szól, ezt a csatát neked kell megvívnod, és rendezned. Önmagad felvállalása, azzal kezdődik, hogy nem mutatod azt, aki nem vagy. Ha te türelmes vagy magadhoz, és hajlandó vagy szeretettel fordulni minden rejtett kis zugod felé, akkor az a valaki sem fog meghátrálni, és elutasítani, akinek igazán fontos vagy, mert végre te is fontos vagy magadnak. 

Ez az ember, elegendő időt fog neked adni, hogy te a bizalmadba fogadd, és lépésről, lépesre, kibontakozz mellette, úgy, ahogyan te is alázatot, és türelmet ajándékozol magadnak. Ez az ember, meg fogja látni, hogy te is csak egy rögös útról jöttél, és megértéssel fog közelíteni feléd, hogy valóban megismerhessen téged, aki igazán vagy, de egy ember sem képes szeretni, amíg te nem szereted minden részedet úgy, ahogy van. Éppen ezért, neked kell igent mondanod, és elköteleződnöd magad mellett. Neked kell elhinnéd, hogy megérdemelsz minden jót.

Felfedezned újra, hogy te ki vagy most, és ezt a valakit, nem elrejted önmagadban, hanem megmutatod a világnak. Mikor igazán önmagad vagy, talán lesznek, akik félre állnak, lesznek olyanok, akik még nem tudják az ego játékát feladni és bírálni fognak, de neked akkor is csak a szíved szavát kell követned, és végre azzá válni, aki mindig is voltál. Minél jobban hajlandó vagy a szívedet kitárni, annál több szépséget leszel képes befogadni, és ebbe a nyitott szívbe tud megérkezni az a valaki, akit megérdemelsz, aki pontosan azt kereste, aki te vagy a zárt ablakaid mögött.

Te mersz még szeretni?

Neked is van saját tapasztalatod? Írd meg, kommentben.

Képek: Photo by Rana Sawalha on Unsplash