Rózsaszín köd, és mámoros érzések. Új izgalom, kihívás, egymás megismerése, és a beteljesedés. Két ember egymásra talál, és úgy érzik, együtt, a világot is képesek megváltani. Szerelmük örökké tartó boldogság forrása lesz. Aztán jönnek azok a szürke hétköznapok, a problémák, és a kapcsolat, próbák sorát állja ki, vagy mégsem? Lehetséges, hogy egykor ez az érzés valódi volt, vagy legalábbis szerettük volna azt hinni, hogy végre megtaláltuk az igazit, és ez a mélységes vágy, hogy a társunkat megtaláljuk, elvakít, és a szerelem helyét, a ragaszkodás, megszokás veszi át?
Mikor már magunk előtt is próbáljuk leplezni, ez már rég nem az, amit egykor kerestünk vagy reméltünk ettől a kapcsolattól, de a félelem, hogy egyedül maradunk, maradásra késztet minket, egy megalkuvó szerelemben, amiben végül, mindketten csak vegetálunk, és elsorvadunk.
Mi emberek, különös teremtések vagyunk. A boldogságot kutatjuk, de igazán nem merünk tenni érte, pedig más sem fog. Kapcsolataink kezdeti idilljei után, a mindennapok megfakulnak, már nem hajt az újdonság varázsa, és sokszor elmegyünk egymás mellett, mert már ott van bennünk a biztonság, -“megszereztem”, itt van, többet nem kell érte tennem.
Egy kapcsolatot, gyengéd szeretettel kell öntözni, ápolni, kitartóan. Nem lehet félvállról azt hinni, ezért már nem kell dolgozni, készpénznek lehet venni. Nem csak a kapcsolat van kitéve a változásoknak, hanem benne a felek is. Fejlődünk mindketten. Új dolgok érdekelnek, és személyiségünk is folyamatos átalakuláson megy keresztül. Két ember talán találkozásuk kezdetén, egy út felé indultak, de mára, talán már elágazáshoz érkeztek. Ez természetes, és önmagában ez nem biztosan jelenti azt, hogy a kapcsolat is tönkrement, és változásuk ellenére nem haladhatnak egymás mellet.
Egy igazi, szeretetteljes kapcsolatban, ahol a szerelmesek egyszerre növekednek, megtartva önazonosságukat, képesek továbbra is megőrizni, és folyton újraéleszteni azt a parazsat, ami egykor életre kelt kettőjük között. De tudni kell felismerni azt is, amikor már nem tudunk együtt haladni tovább. Amikor itt az ideje elengednünk egymást, pontosan azért, mert a szeretet egykor őszinte volt. Szeretni magunkat, és a másikat is annyira, hogy esélyt adjunk mindkettőnknek, új életet kezdeni, és boldognak lenni.
Persze ez a gyakorlatban nem ilyen egyszerű, a megszokás nagy úr, és pusztán a gondolata, hogy mi lesz velünk a szeretett személy nélkül, gyermeteg rémületet ébreszt bennünk, ehhez a döntéshez önszántunkból kell megérkeznünk. Mondhatta nekem is bárki annak idején a jó tanácsokat, nekem kellett felnőnöm ahhoz, hogy fontosabb legyen a saját boldogságom, mint a rettegés az ismeretlentől. Elpazarolhatunk éveket, egy olyan kapcsolatra, ahol igazából csak megegyezünk magunkkal, hogy ez nekünk jó, jobb, mintha ennyi sem lenne. De megfordítva ezt az elméletet, mi minden lehetne, ha kicsit bátrabbak lennénk, és megnéznénk, mi lenne, ha esélyt adnánk magunknak, hogy az annyira nem is jó állapotot, felválthassa az, amit megérdemlünk, és ami még ránk várhat?! A biztonságos vegetálásért, óriási áldozatot hozunk, vajon tényleg megéri?
Az ismeretlen utak, nem félelmetesek, hanem az új lehetőségek felfedezéséről szólnak. Nem kell beérnünk kevesebbel, nem kell megalkudnunk, és lehorgonyoznunk biztonságból, félelemből, csak azért, mert nem tudjuk mi lesz velünk, ha felégetünk magunk körül minden fontosnak vélt dolgot. Ezek valójában már csak hátráltatnak minket. Tegyük fel a kérdést magunkban, mi az a minden? Tényleg ez lenne számunkra a minden, ha közben a lelkünk sóvárog, hiányérzete van? Birtoklom, vagy tényleg szeretem még a másikat? Ha szeretem, de igazából több az érzéseimben a hiány, a lemondás, mint a harmónia, az elégedettség, akkor nem csak fogva tartom a másikat is, és magamat is, ahelyett hogy ő is boldog lehetne, meg én is?
Egy párkapcsolat életben tartásáért néha szükség van áldozatokra, de ezek az áldozatok, nem láncolhatják le a lelkünket
A kapcsolataink, bizonyos mértékben, mind kompromisszumot igényelnek, de nem mindegy, hogy ez a megegyezés köztünk, és a társunk között, nem öli-e meg szép lassan, lelkünk igaz vágyait, saját személyiségünk tartópilléreit. Ez nem szereteten alapuló alkalmazkodás, ez az önmagaddal szembeni elkövetett legnagyobb bűn, és önámítás, hogy neked ez jó lesz.. persze, ideig – óráig. Egy párkapcsolat életben tartásáért, néha szükség van áldozatokra, de ezek az áldozatok, nem láncolhatják le a lelkünket.
Igazi elfogadásból, és szeretetből születik egy ilyen áldozat, és nem elfojtásból, félelemből, hogy elveszítjük a másikat. – Össze fogom szedni minden nap a holmidat a földről, akkor is, ha én így később kezdhetek neki, a kedvenc könyvemnek, mert így szeretlek, és igazából nem okoz gondot, mint ahogy az sem, ha most megint későn érsz haza, mert a barátaiddal szeretnél kicsit töltődni, a hétvégén úgy is fantasztikus dolgot terveztünk, menj, érezd jól magad! – Ha vagyunk annyira teljesek, hogy nem a másiktól várjuk folyton azt, hogy boldoggá tegyen minket, és tényleg képesek vagyunk elfogadni a másik igényeit, anélkül, hogy elnyomnánk a saját igényeinket, akkor az egészséges alkalmazkodás. Abban az esetben, ha a pároddal képtelen vagy mélyen beszélgetni, pedig neked ez nagyon fontos egy kapcsolatban, de ő nem ez a típus, akkor őszinte kell lenned magadhoz.
Ez a kapcsolat most még lehet, hogy valahogy áll, de neked ez később is fontos lesz, elnyomhatod érte, mert szereted, mert ő van, de neked ez akkor is hiányozni fog. Ebből lesznek később a kinek a nagyobb a sérelme című veszekedések, ahelyett, hogy bölcsen felismertük volna idejében, hogy van olyan különbség, vagy akár szakadék kettőnk között, amire nem tudunk, vagy már nem tudunk hidat építeni és ekkor fontos, hogy vegyük észre azt, hogy a saját boldogságunkról mondunk le, ha félünk kilépni és megkeresni a valóban hozzánk illő társat. Nem a másik lesz a felelős, csak is te, hogy nem mertél önmagadért lépni.
Én éveken keresztül fordítottam hátat a saját boldogságomnak, a biztos rosszért, meglépni végül nem félelmetes volt, hanem felszabadító. Vissza adta a hitemet, hogy most még bármit elérhetek, és bármit megkaphatok, amire vágyom, nem kell semmiről sem lemondanom, amit igazán szeretnék. Ehhez jól kell ismernünk önmagunkat, nem árt némi önismeret, mit szeretnék igazán, vagy első körben legalább azt tudni, mi az, amit nem! Lehet, hogy egy ideig a magány lesz az egyedüli társad, de ezalatt az idő alatt, sokkal közelebbi kapcsolatba kerülhetsz önmagaddal, és az önmagadért tett bátor lépés, meghozhatja számodra azt az igaz társat, akit feladtál volna egy megszokott kapcsolatért. Legyél őszinte magadhoz ha szükséges, és legyél bátor, ha kell. Ne áldozd fel magad, ha van lehetőséged igazán boldogan is élni.
Öröm, ha megosztod kommentben a saját történetedet.
Képek: Photo by Amanda Sixsmith on Unsplash, Photo by Brooke Cagle on Unsplash
By 
Te mit gondolsz?