Megharagudni valakire nem nehéz dolog, az ego könnyen sérelmezi, ha az identitásunkat valaki megkérdőjelezi, vagy a vélt személyiségünkbe beletipornak. A megbocsátásra való képesség viszont erény, nagyon kevesen vagyunk rá képesek, pedig, ez árulkodik a személy bölcsességéről, önmaga, és mások elfogadásáról. Fontosabb, mint egy értelmetlenül fenntartott ” haragszom rád” konokság, akkor is, ha jogos volt a sértettség. Sok esetben, később már nem is tudjuk miért ragaszkodtunk ehhez az álláspontunkhoz, mégis, megmérgezi két ember között a szeretetteljes kapcsolatot, legtöbbször, csupán dacból.
Szokták mondani, hogy legjobban, igazán azok tudnak minket megbántani, akiket szeretünk, és ebben nagy igazság van, hiszen valószínűleg, ezeket az embereket engedjük magunkhoz a legközelebb. Sajnos, emiatt, velük szemben lesznek a leginkább elvárásaink. Ha nem is tudatosan, de elvárás, hogy hogyan kéne viselkedniük, hogy nekünk jó legyen, vagy ahogy mi, helyesnek véljük. És ezzel oda is az elfogadás, milyen álszent is, nem igaz?
Ha szeretek valakit, úgy szeretem, ahogy van, látom a hibáit is, tudok a jó, és rossz tulajdonságairól egyaránt, de ha vele vagyok, ha őt befogadtam az életembe, akkor számomra ez azt jelenti, hogy a hibáival együtt akarom. Ez ő, és én nem kívánom megváltoztatni, mert az már nem ő lenne, és én így szeretem, ahogy van. Ha valakit nem tudok úgy elfogadni, amilyen, mert annyira különbözünk, akkor azzal a személlyel egyszerűen nem érintkezem, de ettől még nem is utálom, csak megtartom a tisztes távolságot.
A szüleink, a legjobb barátaink, vagy a párunk ingereire, és cselekedeteire vagyunk a legérzékenyebbek. Például, a szerelmünk tesz valami olyat, ami számunkra fájdalmas, vagy elfogadhatatlan, és úgy érezzük elárult, semmibe nézte az érzéseinket, majd napokig vagy hetekig nem szólunk egymáshoz, és azt várjuk, hogy a másik igenis tegye jóvá, vagy legalábbis, mutasson megbánást bűneiért.
Vezeklésre kárhoztatjuk, annak fényében, hogy majd ha úgy tesz, és annyit, a megbocsátásunkért, ami egyenlő azzal a fájdalommal, amivel akkor megsértett, akkor megkapja a kegyelmemet. Valljuk be, így leírva, a sértettnek is lenne miről elgondolkodnia, bármit is tett az elkövető. Mert ez a fajta harag, dac, nyersen kimondva, pontosan ezt közvetíti. Igazából, ebben az állapotban vagyunk teljesen az egonk bűvkörében, felsőbbrendűségében. Ez már rég nem az abban a pillanatban érzett fájdalomról szól, csak a hozzá köthető bosszúról és gőgről. Az ego ordibálásáról, hogy te engem igenis megbántottál!
Pedig sok esetben, egy őszinte beszélgetés után, kiderülhet, hogy csupán a felek, öntudatlan, érzelmi reakciói, és elfojtott sérelmei lettek benyomva, és ez sem volt szándékos. Mindezt, egy értelmes, érett és szeretetteljes beszélgetés, a felszínre is hozhatna, hogy akkor, ki, mit, és miért tett vagy mondott, úgy, ahogy. Talán nem is úgy gondolta.. és akkor ez a beszélgetés, békéhez vezetné a feleket. Ezzel szemben, ilyenkor, mégis bezárkózunk, megsértődünk, vagy kígyót-békát mondunk egymásra, hirtelen haragunkban, további sérelmeket okozva egymásnak. Tesszük mindezt egy olyan felfokozott állapotban, amikor egyébként is tombolunk mérgünkben, és biztosra vehető, hogy ez csak még távolabb löki a két félt egymástól.
Nagyon ritka, amikor úgy vagyunk képesek megélni a fájdalmat, hogy – Ez most nem esett jól, megbántottál és egy kis időre van szükségem, hogy feldolgozzam ami ért, de szeretnék megbocsátani, szeretném megbeszélni, mert fontos vagy. Vagy – Sajnálom, elhiszem, hogy bánod, amit tettél, megbocsájtok, de a továbbiakban, nem tudok már olyan szeretettel melletted lenni, mint egykor, ezért jobb, ha most békével elválnak az útjaink.
Ugye mennyivel érettebb, és szeretetteljesebb lenne ez a hozzáállás? Egyáltalán nem nehéz, csak annyi a titka, hogy nem az egos értettségéből reagálunk. Ha ez nehéz, akkor tudatosan picit eltávolodunk, és megnyugszunk, és akkor már higgadtabbak lehetünk.
Mindenből lehet tanulni, és nem hiszem, hogy életünk utolsó perceiben, arra lennénk büszkék, hányszor tudtunk makacsul az egonkra hallgatni. Az igazi erény, az lesz, hogy hányszor voltunk képesek szeretni, szívből élni, és bizony, megbocsátani.
A párunk, az egyik legjobb önismereti tükör az életünkben. Az, amiben ő engem képes volt megbántani, ott, azzal, önmagamban nem vagyok békében, nem vagyok stabil, és az ő tette, erre most egy jó nagy pofonnal rámutatott. Benyomta a gombot, hogy lássuk, mi az, ami még nincs bennem, mint téma, feldolgozva. Persze nem kell érte kezet csókolni, de valahol, mégis felfedezhetnénk, minden konfliktusunkban a hálát.
A harag, az emberi testben, és lélekben hatalmas károkat képes okozni. Szépen, lassan, felemészti a lényünket.
Aki folyton mindenen megsértődik, az biztos, hogy egyáltalán nincs kibékülve sehogy sem önmagával, és inkább mindenki másra haragszik, akár a legkisebb probléma miatt is, mint hogy észre venné, nem a világ van ellene, hanem ő maga van saját maga ellen. Saját magára haragszik a legjobban, és ezért van állandóan támadóállásban.
Nem csak a mások által okozott sérelmek képesek minket megakasztani az életünk boldog áramlásában, hanem azzal is, hogy a saját hibáinkat sem vagyunk képesek megbocsátani magunknak. Valójában, ezzel küszködünk a legjobban. Ha valaki megbánt, és fájdalmat okoz, természetes reakció, hogy nem vágunk hozzá jó képet, és nem öleljük keblünkre, hogy – De jó, hogy megmutattad hol van még bennem dolgozni való blokk, amivel igazából magamban nem békéltem meg! – Ennek ellenére, haragot táplálni, és fenntartani, tényleg önpusztító tulajdonság, és szerintem az egyik legnagyobb butaság a világon. Ráadásul, az a fájdalom, igazán, azt a pillanatot töltötte be, de mégsem tudunk túllépni rajta, hogy a jelenben új lehetőséget tudjunk adni magunknak, és másoknak. Mind hibázunk, mind elkövetünk olyan tetteket, amit lehet, hogy a meglepésük utáni első pillanatban, már valóban őszintén sajnálunk, de nem nyerünk megbocsátást a másik szemében, mert számára örökre leírtuk magunkat. Ezt is el kell fogadnunk.
A megbocsátás az az illat, melyet az ibolya hint arra a cipősarokra, amely eltapossa őt.
/Mark Twain/
Nagyon szeretem ezt az idézetet, az egyik kedvencem, mert igazi tanító. Gyönyörűen és nagyon bölcsen mutatja be, hogy hogyan kezeljük a sérelmeinket, és hogy miért szükségtelen, és felesleges a haragtartás.
A valódi szeretet, önmagában nem ismeri a haragot, ez csak az elme szüleménye, védekezése. Megcsal a párod, és úgy érzed, oda a bizalom, oda minden, amit eddig a kapcsolatotok tisztaságáról hittél. Megbocsátani ilyenkor nem azt jelenti, hogy amit tett, arra többé nem emlékszel. Meglehet, azt a bizalmat ami előtte volt, újra felépíteni lehetetlen. De önmagadnak, és a másiknak is megadni, azt a lelki békét, hogy úgy teszel pontot, a kettőtök kapcsolatára, hogy képes vagy megbocsátani, az téged is feloldoz az alól, hogy egy kínzó fájdalmat cipelj ezután akár évekig a szívedben. Mert hidd el, ha nem tudsz megbocsátani, ha engeded, hogy az elméd, ezt a haragot dédelgesse a lelkedben, az téged fog igazán sanyargatni, és felemészteni. Mert onnantól, nagyvalószínűséggel, az összes további kapcsolatodat, öntudatlanul, szennyezni fogja ez a cipelt sérelem.
És bizony, bármennyire is ágál az elménk ennek, de néha elfelejtünk önmagunkba is nézni. Mi vajon, mivel járulhattunk hozzá, hogy a dolgok odáig fajultak, hogy a másik, végül megbántott? Ez nem azt jelenti, hogy magunkat kell hibáztatni, csupán a saját részünkért, vállaljuk a felelősséget, nézzünk rá így is a helyzetre. Okuljunk belőle, és lássuk meg, hogy mire akart ez a tükör rámutatni, hogy már ne vigyük ezt sem tovább egy másik kapcsolatba.
Napjában többször is cselekedhetünk, mondhatunk valamit úgy, hogy egy számunkra fontos személyt akarva, vagy akaratlanul, de megbántunk. Ahogyan fordítva is. Életünk során, állhatunk a vétkesek, és az áldozatok padján is egyaránt, és a haragunk közepette, erre emlékeznünk kéne, mikor ítélkezünk. Emlékeznünk kell, hogy két ember között, a szeretetnek, sokkal erősebb kapocsnak kell lennie.
Lássuk ilyenkor, a pillanatokat is, amikor tettünk egymásért, és nem csak az egonk értelmetlen, gyermeteg, pillanatnyi gőgjét. Érdemes ezért felrúgni valami értékeset az életünkben? Valóban ennyire helyrehozhatatlan hibát okozott a másik? Egy igazi, szereteten alapuló kapcsolatban. valószínűleg több boldog emlék van, mint egy pillanatnyilag rosszul meghozott döntés.
Mindannyian tartunk valahol, és a minket érő számtalan nyomás alatt, és elvárásban, néha olyan ember mellett roppanunk össze, akinek utoljára okoznánk fájdalmat egy jobb pillanatunkban. Mégis, van ilyen, hiszen általában ők vannak körülöttünk, és tudnunk kell beismerni, ha igenis hibáztunk, és ha a másiktól már nem is számíthatunk megbocsátásra, magunknak legalább meg kell adnunk ezt a feloldozást.
Hibázni emberi dolog, és talán van, ami már helyrehozhatatlan, de van, ami csak a megbocsátás képességét tanítja nekünk, és ettől még nem kell kukába dobni miatta a kapcsolatot is. Abban az esetben, mikor a szeretet, két ember között gyenge lábakon állt, akkor valószínűleg, csak idő kérdése volt, hogy ez a talaj, mikor szakad be alattunk, és a próbát, nem fogja kiállni, a legcsekélyebb emberi baklövés sem. De még akkor is hatalmunkban áll, szeretettel elengedni egymást.
Az életünk túl rövid ahhoz, hogy haragra vesztegessük, és nem hogy nem visz előre, de a harag, egyedül minket fog csak pusztítani, és nem azt, akire haragudni akarunk. Megeshet, hogy később, bánni is fogjuk, hogy olyan személyt zártunk ki az életünkből, a büszkeségünk, és sértettségünk miatt, aki valójában, nagyon is fontos nekünk.
Te hogy állsz a megbocsátással? Oszd meg kommentben a tapasztalatodat, véleményedet.
Képek: Photo by Raychan on Unsplash, Photo by Andrey Zvyagintsev on Unsplash, Photo by Priscilla Du Preez on Unsplash, Photo by Kristina Tripkovic on Unsplash
By 
Te mit gondolsz?