Mikor a lélek megreked

Mélyen legbelül tudjuk, hogy mi az, ami igaz, ami helyes, és mi az, ami nem jó sem nekünk, sem másoknak. Néha jobban hallgathatnánk erre a belső kis hangra, de nem mindegy, hogy ezek az ítéletek valóban önmagunk igazságából ered, vagy az elvárások talajában gyökereznek. Ha lelkednek hátat fordítasz, önmagadat taszítod el.

Az igazságos részed néha bevallja ezt önmagának. Sokszor azt érezzük, hogy az érzelmeink, vágyaink, nem érdemesek arra, hogy kifejezzük őket, ezért elnyomjuk, majd szenvedünk attól, hogy így teszünk. Végül még pocsékabbul érezzük magunkat, rossz érzéseink ördögi körének kelepcéjében ragadva.

Örökös nyomást gyakorlunk saját magunkra, olyan szégyenérzésekkel, melyeket eleinte buzdító szavak köntösébe öltöztettünk. Bántjuk magunkat, és azt mondjuk, sokkal jobban kellene éreznünk magunkat. Mi tehetünk a boldogtalanságunkról, azokról a viszonyításokról a fejünkben, hogy mások mennyivel jobbak, kiegyensúlyozottabbak és vidámabbak. Az elmeháború fegyvere a megengedés. Engedjük, hogy úgy érezzünk, ahogyan éppen érzünk. Engedjük, hogy ami bennünk zajlik utat törjön bennünk, ne hadakozzunk ellene. Ne bíráljuk magunkban érzéseink helyességét vagy helytelenségét. Ha ott van, csak engedjük kijönni. Az ellenállás, a hogyan „kéne” éreznem magam, a mi „lenne” helyett engedni, ami van. A belső feszültség pontosan abból születik, hogy hadakozunk saját magunkkal és másokhoz, vagy a világ elvárásaihoz viszonyítjuk életünket vagy az érzéseinket, gondolatainkat.

Az elfogadással kezdődik a béke a lelkünkben. Az elfogadás a valódi megoldás, a kegyelem, önmagunkkal szemben. A legtöbb dolog, amivel nap mint nap kemény csatákat vívunk magunkban, valójában csak az elfogadásunkra várnak, a megengedésükre, és legtöbbször ez ahogy megtörténik, ráeszmélünk, nem is olyan nagy a baj, mint ahogy azt az ellenállásunkkal felnagyítottuk. A bennünk dúló háborúnak csak mi adunk figyelmet, energiát azzal, hogy elítéljük, bíráljuk ott létüket magunkban. Ha az egyensúlyt visszaállítjuk, a következő lépés az, ha kérdéseket teszünk fel önmagunknak, jó kérdéseket, az elinduláshoz kapott erőt pedig, az ezekre tett őszinte válaszoktól kapjuk.

Nem hiba, ha néha eluralkodnak rajtunk a kételyek, a félelmek, ezek erőforrásainkká válhatnak, ha megtanuljuk őket tudatosan, jól felhasználni őket. A baj abból keletkezik bennünk, hogy a rabjai leszünk, elhisszük, hogy a félelmeink vagyunk, és emiatt büntetjük magunkat, párbajozni kezdünk önmagunkkal. Tegyük le a kardod, és csak figyeljünk, csak engedjük meg, hogy érezzünk, szemlélődjünk, azonosulás, és érzéseink bírálata nélkül.

A „mit kellene” mondatok önostorozása helyett kérdezzük meg magunktól mit szeretnénk most valójában?

Mikor volt utoljára, hogy tisztán magadért tettél meg valamit, mert az örömet okozott? Bármit, ami az adott pillanatban téged örömmel töltött el, amihez nem volt köze senkinek, csak rólad szólt.

Sokszor bizonytalanok vagyunk, és arra várunk titkon, hogy majd valaki egyszer igazán meglátja azt bennünk, akik vagyunk. Végül egyre mélyebben elrejtjük valódi énünket arra várva, hogy majd valaki előtt felfedjük szívünket, igazi lényünket. A megfelelés forgatagában, talán lassan már mi sem tudjuk kik vagyunk és mit akarunk igazán, de sosincs késő, hogy ezeket a szálakat kibogozzuk és felkutassuk, a felszínre hozzuk. Addig, amíg nem kezdjük el mi élni, és felfedni magunk előtt szívünk igazságát, más sem veheti észre, csak egyre jobban eltemetjük önmagunkban. A lélek ilyenkor megreked, mert mi szabotáljuk saját tiszta áramlását. Elfogy, csüggedtek, kedvtelenek leszünk. Mi magunk tesszük valósággá azt, ami bennünk szunnyad, ha negatív önképeket dédelgetünk, a világ erre fog reflektálni, mi mást tehetne. Minden minket érő tapasztalat erre próbálja felnyitni a szemünket. A próbatételeknek vélt akadályok, nehézségek, arra szeretnének minket sarkalni, hogy végre megérlelődjön bennünk az „elég” érzése, és elinduljunk a valódi utunkon. Ezt nem teheti meg más helyettünk. A bennünk rejlő kincseket nem veheti észre senki, ha hétpecsétes lakat alatt őrizzük.

„Erőd forrása az egyensúly, avagy a lelki béke. De a békesség nem álmosságot jelent! Békében élni annyit jelent: szövetséget kötsz az erőkkel, ahelyett, hogy harcolnál ellenük.” /Andrew Matthews/

Az elmének megvan az a furfangos képessége, hogy korlátokat állítson elénk, amivel képes elhitetni velünk, hogy valamire nem vagyunk képesek. Ha ezek a korlátok valóban helytálló igazságok lennének, nem lennének olyan emberek a világon, akik csupán a szívük szavát követve elérték hihetetlennek tűnő álmaikat. Nem voltak kivételesek, csak bátrak, akik önmagukban hittek, a fejünkben duruzsoló hang helyett.

Lelkünk felszabadításának kulcsa a mi kezünkben van, nem a külvilágban keresendő, hanem önmagunkban. Minden hozzávaló bennünk van, ha merjük őket használni. Ha elkezdjük nyitogatni a szívünket, lépéseket tenni az igazi örömforrásaink felé. Ez az, ami valódi elégedettséggel fogja elárasztani a lelkünket. Lehet ezt kis lépésekben is elkezdeni, hogy érezzük a varázslat tényleg működik. Nem szabad, hogy mások véleményétől függjünk, sose alacsonyítsuk le a vágyainkat, céljainkat és főleg saját magunk igazi lényét, csak azért, mert az ami nekünk fontos, vagy akik igazán vagyunk, az az elménk szerint a nagy egészbe nem beilleszthető. Helyünk van a világban minden vágyunkkal, minden részünkkel, és az élet pont azt várja tőlünk, hogy a saját egyediségünkkel színesítsük meg az életet.

Amíg csak hajszoljuk árnyékunkat és próbálunk a víz felszínén maradni, próbálunk úgy tenni, ahogyan az elvárják tőlünk, addig valójában egyre jobban a fuldoklás veszélyének tesszük ki magunkat. Annak lenni, aki igazán vagyunk, az valódi szabadság, úgy tenni, mintha valakik lennénk, akik nem vagyunk, börtön, lassú halála a léleknek. Sosem késő tenni valamit a saját boldogságunkért, a választás joga mindig adott.

Ki lennél, ha nem léteznének a fejedben lévő korlátok? Ki lennél, ha nem kéne senkinek sem megfelelned, csak magad miatt tennéd azt, amit a szíved diktál? Mit csinálnál legszívesebben most? Mit veszíthetsz azzal, hogy egy bolond bátorságával ezt megpróbálnád?

Öröm, ha megosztod a saját tapasztalatodat, véleményedet.

Kép: pixabay.com