Kinek akarok megfelelni?

Csörög az óra, és már az ébredés pillanatában, végig futtatod az aznapi teendőidet. Egy újabb nap kezdődik, indulnod kell dolgozni, helyt kell állnod a munkádban, ahol lehetőleg jó kapcsolatot is kéne ápolni a kollégáiddal, munka után elintézni az apró-cseprő dolgokat, melyeket már, amúgy is napok óta halogatsz. Párkapcsolatban élőknek időt, figyelmet szentelni egymásnak, vonzó nőnek maradni este 8-kor is, két mosogatás között, hulla fáradtan. Ne adj isten, ha gyereked van, értékes időt tölteni vele is, gondoskodni róla, és ugye ott van a házi munka..

Ez csak egy nő, lesarkított 24 órája. Azt vettem észre, nemtől függetlenül, hogy egyre többen vagyunk elégedetlenek, és az emberek haladó százaléka, talán már oda is eljut, hogy meg is kérdezi magától, hol vagyok ebben ÉN? Ha egy elkeseredett emberrel beszélgetek, rövid időn belül, arra a felismerésre jutok, hogy valójában mennyire elégedetlen önmagával.

Első körben, valószínűleg felszínre kerülnek mindazok a dolgok, melyekben valamilyen elégedetlenséget tapasztal meg. Az életével, munkájával, a párkapcsolatával kapcsolatban, majd jönnek az önbüntető vádak, az elnyomott sérelmek, és végül, hogy ez a világ mennyire kifordított lett, „áldozat vagyok az egész gépezetben!” Volt egy mondat, ami erősen belém égett egy ilyen beszélgetés alkalmával, mely a következő volt: – Nem itt kéne tartanom. Érzések és gondolatok milliónyi szikrája tőrt fel belőlem, ettől a mondattól. Ugye sokan átérezzük? Milyen hatalmas teher ez a négy szóból álló mondat a fejünkben. Ez a beszélgetés, számomra is felemelő volt, tanulságos, ettől az egy mondattól, de nem azért, mert nem vagyok elégedett azzal, ahol épp tart az életem. Ez a parányi mondat, sokkal nagyobb felismeréshez vezetett.

Biztos vagyok benne, hogy sokan érezhetik azt, hogy nem itt kéne tartaniuk. Van egy kedvenc kérdésem, amit szeretek feltenni eltévedt társaimnak. – Mit tennél, mit csinálnál, kivé növesztenéd magadat, ha nem lenne semmi, ami az utadban áll? Sem pénz, sem társadalmi elvárások, korlátok, megfelelési kényszerek, csak a te szabad akaratod? Mi a legbensőbb, szívből feltörő vágyad, amiben kizárólag te vagy a főszereplő és amit igazán boldogan, szenvedéllyel csinálnál?

Sokan annyira belemerültünk az életünk igazolásába, annak látszólagos fenntartásába, és a mókuskerékbe, hogy közben megfeledkezünk arról, hogy mire vágyunk igazán. Az a gyermek, ott belül, akinek egykor valódi álmai voltak, aki számára nem létezett lehetetlen, mostanra felnőtt, és ezzel együtt, elfelejtettünk igazán önmagunk lenni.

Persze, minden bizonnyal, sokat változtunk azóta, és talán már nem is ugyanazok az álmaink, mint egykor annak a pázsiton hempergő, bárányfelhőket szemlélő gyermeknek, akik voltunk, de megállunk egyáltalán egy percre is, elgondolkodni azon, most csak saját magunkért, mit tennénk? Nekünk mindentől, és mindenkitől függetlenül, mi esne jól? Miért hagytuk, hogy útközben, beszippantsa a lelkünket ez a feldolgozó, fejét igába hajtó, és gyári szalagon futó, vegetáló élet? Hol kezdődik egyáltalán az a mélyen gyökerező maximalizmus, az a tökéletesség orientált szemlélet, megfelelési kényszer, amiért agyonhajszoljuk magunkat nap, mint nap? Amiért nem vagyunk boldogok, és amiért csak kergetjük ezt az állapotot az azért van, mert mindig mást akarunk, mint ami van.

Mi van akkor, hogy ha az, ami van, az pont az az út, amin éppen lennünk „kell”, mert oda vezet, amit most még talán nem értünk, nem látunk, de ez a pillanat szükséges hozzá? Mikor kezdünk el végre felhagyni a tökéletesség hajszolásával, a jelen leértékelésével, az örökös távolba merengéssel és mindezek helyett, megengedni azt a tapasztalatot, amit a jelenlét adhat? Mintha folyton versenyeznünk kéne, valami örökké tartó futásban, amit az emberi elménk, sosem fog hagyni célba érni, mert mindig többet akarunk annál, ami van.

Megakarsz felelni a párodnak, a szüleidnek, barátaidnak, kollegáidnak, és jobb esetben, talán még önmagadnak is, de azt is már beléd nevelt minták programok mentén, nem a valódi szíved vágyai szerint. A „nem itt kéne tartanom” mondatnak jelentése, erre hívta fel a saját figyelmemet is, hogy mennyire mérgező, amikor ez a megfelelési kényszer, ami a világban burjánzik, mint valami vírus, a saját frusztrációnkká növi ki magát. Hibásan átvett hiedelmeinkké, önképünkre nézve elnyomóan hatva, hogy milyennek kellene lennünk.

Legyenek céljaink, legyenek terveink, de ki mondja meg, ki ítélkezik afelett, hogy azok alapján leszünk értékelve, hogy milyen iskolát végeztünk, milyen munkánk van, van- e saját lakásunk, és hogy a garázsban milyen autó áll? Milyen látszat dolgokat vagyunk képesek felmutatni, amitől az önbecsülésünk mércéje, végre megüti azt a szintet, hogy emberszámba vegyenek, hogy ebben a világban legyünk valakik? Tényleg ez lenne a fontos? Tényleg tarthat ez minket akkora félelemben, hogy ezért cserébe képesek vagyunk önmagunkról lemondani?

A tudatosan felépített, és átnevelt társadalmunk hiteti azt el velünk, hogy a jelen nem jó, és hogy a vágyak vad tengerére kell, hogy evezz, hogy a lelkedben tátongó űrt, elnyomd. De képzeld, minden nap, te is hozzá erősíted magad ehhez a szemlélethez, azzal a magyarázattal, hiedelemmel, hogy – ezt várják el, ha nem teszem, kirekesztenek.

Hány embernek mutatnál példát, és adnál nekik is erőt azzal, hogy bátran szembenézel a kirekesztettség illúziójával, és felnyitod mások szemét is arra, hogy lehet ezt másként is csinálni, még most sem létezik lehetetlen, csupán elég akarat kell hozzá?!

Ugyan ki rekesztene ki? Akik valóban szeretnek, talán ezek után, nem fognak szeretni? És akik elpártolnak mellőled, csak mert önmagad vagy, azokért talán kár lenne?

Milyen érzés lenne kivenni a részed abból, hogy abba a sorba állsz be, ahol most még talán kevesen állnak, de amivel megváltoztathatjuk közösen a világot? Formálhatjuk azt a társadalmat, azokat az értékrendeket, amiben jelenleg élünk? Pusztán azzal, hogy magaddal őszinte vagy, és a valódi vágyaid felé veszed az irányt.

És legfőképpen, milyen érzés lenne végre megszabadulni a külső nyomástól, elvárástól, és megengedni magadnak, hogy az legyél, aki vagy? Mind várjuk a hőst, a messiást, és hárítjuk a felelősségét, hogy azért tart ott ez a világ, ahol tart, mert egyszerűen hibás. Mi vagyunk ezek az egyszerű hősök, mi töltjük meg élettel ezt a földet, és ha egyre többen tennénk, hogy a szívünk igazsága szerint élnénk, és azt adnánk, amit mi is szeretnénk kapni, az vajon nem okozna egyre hatalmasabb láncreakciót a gépezetben? Valahogy ez az állapot is létre jött, átvettük egymástól, hatottunk egymásra. A jót talán nem vagyunk képesek, ha valaki elkezdené? Te is az a valaki vagy, aki elkezdhetné. Az élet minden helyzetben segíteni fog, hogyha mersz végre önmagadért tenni.

Elképesztő, és sokszor varázslatos dolgokat képes produkálni az élet, ha végre annyit teszel, hogy a kifogások gyártása helyett, megteszel pont annyit, amit itt és most meg tudsz tenni. Nem baj, hogy ez kis lépés. Minden más segítséget, bámulatos módon fogsz hozzá megkapni, de amire te képes vagy, azt neked kell ehhez megtenned teljes erődből, tied az első lépés.

Mikor itt végleg lecsukod a szemed, odaát nem fogja senki kérdezni, hogy mit értél el az életedben, oda nem vihetsz bizonyítványt, sem luxuscikkeket, csak a megszerzett tapasztalataid lesznek ott is maradandóak.

Teremtsd meg, fedezd fel azt, ami téged teljessebbé tesz, de tudd, már eleve kerek egész vagy. Engedd meg. a jelen tapasztalatát, hogy abban ezt az igazságot megérezd. És hidd el, ebben az állapotban, végre elégedettség tölt majd el. A mai nappal kezdődik, fizikai életed hátralévő része, szorongás helyett, élvezd, hogy itt lehetsz.

Te kinek akarsz megfelelni? Öröm, ha megosztod a nézőpontodat, történetedet kommentben.

Kép: pixabay.com, Photo by Oscar Keys on Unsplash, Photo by Matthew Henry on Unsplash, Photo by Click and Learn Photography on Unsplash