Párkapcsolatra vágyunk és annak minden tartalmára amilyen gyorsan csak lehet. Az a szomorú helyzet, hogy az „instant” szelleme, már a kapcsolatainkba is beférkőzött, és ha ez önmagában nem lenne elég baj, ezt megsózza az is, hogy már a megismerkedésünk pillanatától kezdve, úgy lépünk a másik felé, mintha az ellenségünk lenne, akit le kéne győzni, és komoly játszmázási hadműveletekbe kezdünk, annak érdekében, hogy ne mi kerüljünk ki vesztesként.

Már az ismerkedés elején, mindezt, egy jelmondatra építjük: „- Én akarok felül lenni! Ne mellettem gyere, hanem alattam, mert én úgy leszek érzelmileg biztonságban”.

Jó játék, főleg, hogy mindezt, egyszerre vívjuk, és nem hogy nem kerülünk így egymás mellé, de még csak szemtől szembe sem, és minden küzdelmünk közepette, egyre csak magányosabbak vagyunk, még egymás „mellett” is. A másiktól gyorsan várunk mély érzéseket, és a kapcsolattól olyan értékeket, mint az összetartozás, de ezeket az érzéseket, csak egy bensőséges kapcsolat ajándéka során tapasztalhatjuk meg, hosszú idő után. Biztonságra épült játszmázásunk, megment ugyan a csalódástól, de nem is engedi, hogy két ember, őszintén közel kerülhessen egymáshoz, mert energiánkat, figyelmünket, felemészti az „add meg magad” háborúért folytatott harc. Ami valljuk be, rettentő kimerítő és boldogtalan érzést szül csak bennünk. Arról nem is beszélve, hogy nyomokban sem tartalmaz őszinte szeretetet, odaadást. Mégis, elképesztő stratégiákat állítunk fel, csupán azért, hogy magunkat védjük, és a másikat behálózzuk, de ez csak egy pengeélen táncoló, magányos érzelmi biztonsági vár építése.

Ha nincs kapcsolatunk, vagy csak látszólag fenntartott viszonyunk van, akkor nem kell félnünk attól, hogy valakihez közel kerülünk, és az újabb csalódást vagy változást idéz elő az életünkben.

A vár, végül bitang erős lesz, és mi ott maradunk benne betemetve. – Éljen- éljen!- kiabálhatnánk, itt aztán nem érhet semmi, de tényleg semmi! Ekkor talán, jobb esetben, ráeszmélhetünk hova kényszerítettük magunkat félelmünkben. Se be, se ki. Ruháinkat könnyedén dobjuk a földre, és mutatjuk meg testünket meztelenül, de a lelkünket, vastag fallal elválasztva rejtjük a másik elől.

Érthető lenne ez a viselkedés? Talán igen, hiszen oka van bezártságunknak, egykor talán könnyedén, bizalommal tárulkoztunk ki, és a tapasztalataink útvesztőiben, valamikor útközben, életünk, pofonok százaival tanított meg erre a védekező felállásra. Mind keresztül mentünk, életünk első szerelmi csalódásain, de minden egyes új ismeretség, ott rejti magában azt is, hogy levessük magunkról ezt az átkot, és bár a kockázata mindig fenn áll annak, hogy méltatlan emberek felé nyitjuk meg a szívünket, a félelem, mégis csak börtönbe zár, megfoszt attól a boldogságtól, ami életünk része lehetne. A szex gyors módja annak, hogy lelkünk kielégülés utáni sóvárgására gyógyírt kapjon. A vágy, hogy valakihez közel kerülhessünk, ott van mindenkiben, de csupán a szex, nem képes önmagában megadni a teljes feloldozást, csak egy röpke pillanatra.

A valódi intimitás megtapasztalásáért, vásárra kell vinnünk a lelkünket, hiszen ez a kitárulkozásról, és a befogadásról szól, nem csak testileg, hanem lelkileg és szellemileg egyaránt. Ez az élmény, azok számára nyilvánulhat meg, akik rendelkeznek némi önismerettel, és képesek saját árnyékos részüket is már szeretően átölelni. Csak így lehetünk képesek empátiával fordulni a másik felé. Az ilyen emberekre mondjuk, hogy már érzelmileg felnőtt emberek, ez a csoda gyermeteg toporgással, és követelőzéssel, nem fellelhető, ezért tisztán, önzetlenül kell adnunk magunkból, hogy viszont kaphassunk.

Akkor válik elérhetővé számunkra, amikor nem félünk megengedni, hogy a falaink tégláit, egyesével lepakoljuk a másik előtt, és kilépjünk a szerepeinkből, hogy végre önmagunkká válhassunk, feloldódva a másikban. Amikor megértjük, hogy az egybeolvadás, nem egyenlő azzal, hogy személyes szabadságunk, és függetlenségünk kerül veszélybe azzal, ha valakit közel engedünk, hanem ráébredünk, hogy a csakis a komfortzónánk hátrahagyásával válhatunk határtalanná, és ketten együtt, még többre sarkalhatjuk egymást.

Egy álca nélküli kapcsolat, pontosan azt engedi meg, hogy azok legyünk, akik igazán vagyunk. Feketén fehéren, egymás mellett. Találni egy embert, aki mellett szabad lehetsz, mert minden arcodat szereti, és elfogadja, de ha nem merjük felfedni valódi kilétünket a másik előtt, rá sem lelhetünk erre az emberre, aki pontosan úgy szeretne minket, ahogy vagyunk. Talán el kell fáradnunk abban, hogy üres, játszmázásokkal teli látszat viszonyainkat megelégeljük, és a félelmeinket hátrahagyva, erősebb legyen a vágy, az őszinte összetartozásra.

Bölcsé válni ahhoz, hogy ha ezt valaki nem méltányolja, vagy énünket nem tudja azonosítani önmaga személyével, nem kudarcként és önmagunk leértékeléseként éljük meg.

Átadni magunkat a szeretetnek, nem legyengít, hanem felerősít, lebont minden szakadékot kettőnk között, ami az elkülönültség magányába taszított eddig, és ami így, új partokhoz vezet el minket. 

Ahhoz, hogy készen álljunk erre, bátorságra van szükségünk, és őszinteségre. Nem agyalásra és taktikákra, hanem önmagunk megmutatására, felvállalására. „- Ez vagyok én, így érzek, és ezek a gyengeségeim, nem árulok zsákbamacskát, azt szeretném, merd te is őszintén megmutatni, hogy ki vagy, és én türelemmel, elfogadással, engedem, hogy közeledj, hogy egymás felé szívből elinduljunk.” Megmutatni valakinek ezt az utat, segíthet a másikat is megtanítani újra bízni a szeretetben.

Páncélzattal felvértezve, nem érhet minket komoly bántalom, de megérinteni sem tud igazán senki. Így, csak az illúzióinkban élt fellángolások találhatnak meg, melyekről a maszkjaink miatt, hamar kiderül, hogy ez sem az, amit kerestünk. Vagy lehetne, csak ahhoz, legalább az egyik félnek vennie kéne a bátorságot, hogy levegye állarcát, és feloldja, az ördögi kört, hogy tényleg találkozhassunk. Mérlegelhetjük, hogy maradunk a jól bevált kis kuckónkba, ahol ugyan ismerjük a terepet, de csak a korlátaink között mozoghatunk, vagy megnyitjuk magunkat az ismeretlennek, és kitárul az egész világ, ami sokkal szebb, és gazdagabb, mint a biztonságosnak hitt ablakunkból kikukucskálni. És mégis, maradunk inkább odabent, mert rettegünk attól, hogy kint talán elázunk.​

Öröm, ha megosztod kommentben a saját történetedet, véleményedet.

Képek: Photo by Jason Blackeye on Unsplash, Photo by Joanna Nix-Walkup on Unsplash

Szeretettel
signature

Hírlevél

További értékes tartalmak, újdonságok, és a havonta megjelenő Felemelő magazin! Mindez a tied, ha csatlakozol!
Please wait...

Öröm, hogy csatlakoztál!

Felemelő Magazin – Havonta Megjelenő online önismereti és spirituális magazin

Tags

No Comments Yet.