Még a kétezres években, amikor a facebook, éppen hogy csak berobbant, kapcsolatba kerültem egy 22 éves afgán lánnyal. Pár hónapig beszélgettünk, ritkán ugyan, mert nehezen jutott internet közelébe, és kissé esetlenül angolul, de tartottam vele a kapcsolatot. Ő akkor gyerekeket tanított, önkéntesen, egy kis lyukban, szó szerint, borzasztó körülmények között. Nagyon szerette a gyerekeket és boldogan mesélte, hogy éppen milyen foglalkozásokat talált ki nekik, volt, hogy elküldött pár rajzot is, amit nekem készítettek közösen. 

Én akkor 17 éves voltam, és rendkívül megrendített a története, hogy nap mint nap miket él át, és közben felnéztem a bátorságára, és arra a szeretetre, és jóságra, ami belőle áradt, miközben félelem és borzalom vette őt körül. Sokszor, én kaptam tőle olyan felemelő és reményteli gondolatokat a nagy betűs élethez, amire neki lett volna igazán szüksége azokban az időkben. Fogalmam sincs, hogyan csinálta, de mai napig őrzöm a szívemben. Egy idő után, teljesen megszűnt a kommunikáció a részéről, és többé nem kaptam hírt felőle. 

Tegnap reggel, szokásosan készülődtem, közben megittam a kávémat, és ahogy az lenni szokott, kicsit csak úgy voltam. Ez amolyan reggeli szeánsz számomra, hogy feltöltöm magam a napra, azzal, hogy kicsit semmit sem csinálok, csak nézek ki a fejemből, esetleg olvasgatok a neten, vagy valamilyen érdekes előadást, beszélgetést hallgatok. 

Azt hiszem, hogy sokunk gyomra rándult tegnap reggel görcsbe, mikor szembesült a hírrel, hogy amíg mi az igazak álmát aludtuk, addig a szomszédban, légvédelmi szirénákra keltették az embereket. Én még a szundit is 3-szor biztosan kinyomom, de belegondolni az érzésbe, hogy egy ilyen rémisztő hangra ébredsz.. Felfoghatatlan. Hihetetlen, hogy ez megtörténik. És ezt a mondatot lehet, hogy még fogom párszor ismételni, mert egyszerűen nem bírja el sem a lelkem, sem az elmém ezt a tényt. Ki kell ventilálnom magamból.

Jóformán, az egész napon onnantól, azzal telt, hogy informálódtam, magamtól kutattam, nem érdekelt a mainstream, azzal amúgy is szembetalálom magam, ha kell, ha nem, és ismerem a fajtáját.. 

Mikor már a telegramon olvastam a hírt, hogy az Oroszok elérték Csernobilt, akkor azért tényleg meg állt bennem az ütő egy pillanatra, és akkor már megnéztem, hogy mit írnak erről a fő média portálok.Nem akartam elhinni, amikor láttam, hogy bizony sorra hozzák le ők is a hírt, hogy igaz. 

Hihetetlen, hogy ez megtörténik. 

Egy rövid ideig, tudatosan eltávolodtam a témától, mert komolyan felzaklatott. 

Tényleg minden sorban következik be, ahogyan arról sokan, akik látnak is, nem csak néznek, már réges-régen, tudnak. De ugye most már látjuk mind? Bárcsak mindannyiunk ingerküszöbét elérné már ez, hogy gondolkodjunk, és lássunk folyamatokat. 

Félre tettem, és délutánra hírzárlatot rendeltem el magamnak.

Aztán kora este, akivel lehetett beszéltem erről és megnéztem, mi történt azóta. Letaglózott, és megkönnyeztem, hogy nagy urunk bejelentése után, hatalmas létszámmal, rövid idő alatt, létrejött egy menekülteket segítő csoport. Annyira fantasztikus volt látni, hogy ilyen önzetlenül képesek vagyunk még sokan segíteni, és összefogni! 

Csodálatos felajánlásokat, önzetlen, tiszta szívű segítségnyújtásokat olvastam. Innen is szeretném emelni a kalapomat azok előtt, akik gondolkodás nélkül felajánlották, hogy befogadnak családokat, vagy az üresen álló szállásaikat, nyaralójukat, lakásukat. Tisztelet azoknak, akik hajlandóak segíteni ezeket az embereket eljuttatni kocsival ezekre a pontokra, vagy ahová szükséges. Van még mit remélni a világtól, ha képesek vagyunk ilyen önzetlenek és együttérzőek is lenni. Köszönet nektek! 

Vacsora után, egy videó alatt, megláttam egy kommentet, egy kárpátaljai lánytól, – “..Éjjel félni fogunk aludni.” Nem bírtam kiverni ezt a mondatot a fejemből. Beleégett. 

Lefekvéskor is az járt a fejemben, hogy én most itt fekszem a férjem mellett, egyelőre biztonságban, szeretetben, miközben az a lány, és az a sok-sok ártatlan ember, ki tudja, hogy min mehetnek keresztül, mert beteges politikai harcok áldozataivá váltak. Tudom, hogy rengetegen innen, kis hazánkból is, féltitek most az ott élő rokonaitokat, szeretteiteket.

De nem szükséges szerintem, hogy egy valamire való, szívében igaz embert, ez a helyzet, most ne rendített volna meg. Ha van ilyen, aki ennek nem érzi a súlyát, sem a következményeit, és még mindig homokba dugott fejjel, be áll a sorba, a rendszert szolgálva, azt reméli, hogy egy igazolványtól, vagy minden fajta őrült intézkedésektől, majd vissza kapja régi életét, akkor szeretném innen üzenni neki, É B R E S Z T Ő! Nem alusisakos, iskolázatlan butaság manapság önállóan gondolkodni és látni, hogy mi folyik már régóta körülöttünk. 

“Azért engedelmeskedsz, mert azt akarod, hogy vége legyen, de éppen azért, mert engedelmeskedsz, soha nem lesz vége!”

Kritikus gondolkodás

Mikor nyitod ki végre a szemed, hogy nem túlzott és hibbant reakció, amikor emberek felismerik, hogy az alapvető emberi jogaik, szabadságuk, és a békéjük forog a kockán? Meddig viseled még a szemellenződet, csak hogy ne kelljen beismerned, hogy hagytad magad félrevezetni, és bábként reagálni, pontosan úgy, ahogyan azt várták és akarták, ahelyett, hogy önállóan gondolkodtál volna? 

Felháborít, de úgy a sejtemig hatóan, hogy mindazok, akik hataloméhesen meghoznak ilyen és olyan döntéseket, azok teljes nyugalomban, békében hátradőlnek, és közben mások kárára, másokkal végeztetik el az abszurd, életeket megváltoztató lépéseiket. És talán még ennél is jobban bánt, hogy vannak, akik mindezeket végre hajtják. Soha, semmi nem valósítható meg nélkülünk. Te, én, mi, akik egyenként ott vagyunk a láncolatban, a magunk helyén, szektorán vagy pozícióján belül, hozzájárulunk és véghez visszük ezeket a terveket. Nem ők, mi. Mi tesszük valósággá.

Képtelen voltam kiverni a fejemből a lány mondatát és végül azon kaptam magam, hogy rákerestem a lányra, hátha megtalálom a közösségi háló egyikén. Beszélni szerettem volna vele, hogy hogy van, megtudni a körülményeit és hogy hogyan lehetek a segítségére.

A profilképen, egy igazán pozitív kisugárzású, nagyon bájos, mosolygós lány volt, a férjével és a kisgyermekével, aki, ahogy láttam, ebben a hónapban töltötte a 3. életévét. Hihetetlen, hogy ez megtörténik. 

Nem is vártam, hogy válaszol, késő volt már, de nem telt el sok idő, és jelentkezett. 

Rövid idő alatt kiderült, hogy az első bomba után, azonnal befagyasztották a számlájukat, nem tudnak hozzá férni, így, a segítői szándékom, ezen része, hamar fuccsba ment. 

Azt hittem, furcsán veszi majd ki magát, hogy én csak így hirtelen, érzelmi alapon, ismeretlenül, ráírtam, de olyan volt, mintha egy barátnőmmel beszéltem volna. Éreztem, hogy az is támasz számára, hogy csak meghallgatom. Egyszerűen, csak emberek voltunk, minden sallangtól, érdektől mentesen, tisztán, akik igazán kapcsolódtak egymással, egy ilyen istenverte helyzetben.  

Elmesélte, hogy folyamatosan kapják a hírt, hogy le fogják kapcsolni az áramot, mindenki retteg, senki sem tud aludni. A nap folyamán, kipakolták az iskolákat, és matracokkal, ágyakkal pakolták meg a tantermeket, aulákat, hogy ha megérkeznek, – ahogyan ő nevezte – az “igazi” ukrán menekültek, akkor legyen hova elszállásolni őket. Abban bíznak, hogy mivel közel vannak a határhoz, talán oda nem küldenek vadászrepülőket. Érted ezt?! Én ma abban bíztam, hogy két napja kívántam az avokádót és szerettem volna találni ma a boltban, egy viszonylag érettet

“-Mi menjünk fegyvert fogni ők miattuk?” -írta, és elmesélte azt is, hogy félti a férjét, hogy behívják, és emiatt sem mernek elindulni, mert ő már nem jöhet át a határon. És nem utolsó sorban, teljesen érthetően, féltik a házukat is a katonáktól, akiket egyébként, látott reggel, nem messze tőlük, az ablaknál imádkozni. 10 órára kiürítették az iskolákat, óvodákat, segítettek mindenkinek hazajutni. 

Azt az tanácsot kapta az egyik rokonától, aki egy jótékonysági alapítvány tagja, hogy csináljanak búvóhelyet. “-Komolyan nem fogja fel az eszem”És ahogy olvasom, az enyém sem. Istenem mennyire szerencsés vagyok ebben a percben. Hálát adok, talán még soha ilyen őszintén, hogy mennyire jó dolgom van, a puha meleg ágyamban. 

“- Be vagyunk hálózva légtérileg. Azt mondták, ne járkáljunk ki. Bármikor megtörténhet, hogy leereszkednek vagy bombát küldenek..”

“Ahogy írod.. a katonai létesítményeket vették “először” célba.. reggel mikor mondták, hogy Frankót széjjel verték, tudtuk, hogy utána Munkács a következő nagy katonai létesítmény.. mivel ugyan olyan “semmi közünk az egészhez” nép vagyunk, mint a Luhanszki meg a Donbászi oroszok, nem tudjuk hogy minket fognak e bántani. Vagy egy kicsit legalább tartanak attól, hogy magyarok vagyunk”

Még sosem éreztem ehhez hasonlót. Most értettem meg, hogy milyen az, hogy ő is a testvérem. Különösebben, soha nem éreztem a határon túli magyarokért ilyen valós aggodalmat, egységélményt. Nem értem igazán meg rá, vagy eddig túl fiatal voltam, hogy a szívemig hatolóan átérezzem, nem is tudom, és talán már mindegy is.. de azt is tudom, hogy ha nem magyarul beszélgetnénk most, akkor is egy lenne közülünk, akkor is ugyan olyan ember, és akkor is fájna. Nem értem a világot. Hogyan tehetjük ezt és ehhez hasonló dolgokat egymással, főleg a mai modern világban? Miért tartunk még mindig itt?

Aztán beszéltünk, arról, hogy a nagy medve kijelentette, hogy ha bárki bele mer avatkozni, akkor olyat látunk, amit eddig nem.. 

“-Kínomba ordítottam, hogy senkinek nem lesz bátorsága megvédeni minket” Ezen a ponton, bevallom, kicsit szégyelltem magam és egy pillanatra átéreztem, hogy mennyire tehetetlenül és félelmetesen szar érzés lehet azt tudni, hogy magadra maradtál. Megkérdeztem, hogy van elég élelmük, és elmondta, hogy reggel a férje elment venni lisztet, cukrot, kását. Holnap reggel szeretne kimenni a piacra és ha nyitva van, akkor vesz krumplit.

“- Lehunyom a szemem és arra gondolok, hogy és ha csak hirtelen elkezdenek bombázni? 

Füleljük a repülőgépeket. Imádkozzatok értünk. Sose éreztem még ilyen félelmet.”

 Az utolsó mondattól a lélegzetem is elállt. Nem is tudom még most sem szavakba önteni, mennyire szívfacsaróan és egyszerre rémisztően hatot rám ez a mondata. Minden benne volt. 

Aztán arról beszéltünk, hogy mindez, olyan, amit annak idején, a nagyanyáink meséltek és most tessék itt van, a valóság egy szelete, 2022-ben. Hihetetlen. Semmiből nem tanulunk. Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehet, hogy emberek végrehajtanak olyan parancsokat, melyektől ártatlanok szenvednek. Miért nincs ott egy ép eszű ember, aki azt mondaná – Ez baromság! Ezt nem csinálom, ezt nem tehetjük egymással! Majd elmondta, hogy a férje tegnap látott egy videót, ahol egy orosz katonát megkérdeznek hová megy, és azt feleli: “Írtani.” Libabőrös leszek, ettől a hidegvérű kegyetlenségtől.

Lassan elköszöntünk egymástól, mert fel kellett tennie a telefonját tölteni, mert ki tudja mikor kapcsolják le az áramot, és mert megpróbál aludni. Megkért, hogy írjak neki, ha szeretnék, és megköszönte, hogy beszélhetett velem. Hozzá tette, hogy reméli, hogy elérhetőek lesznek még és nem vágják el őket az internettől, az áramtól. 

“-Imádkozzatok, hogy ne bántsanak minket. Nagyon félünk”-kéri sokadjára, befejezésül. A lelkemig hatol minden szava.  Megígértem neki, hogy nagyon fogunk imádkozni értük, és még biztosan keresem, mert szeretném tudni, hogy hogy van, és megkérem, hogy nyugodtan ő is keressen.

Éjjel, negyed háromig beszélgettünk. Nem számítottam rá, hogy ennyire emberi és érzelmes lesz ez a beszélgetés, így ismeretlenül is, de a szívembe zártam. Pár óra alatt fordult bennem a világ megint egyet és rengeteg dolog átértékelődött.

Hallom, ahogy a tavaszt jelző madárkák csicseregnek. Imádom, a hajnali madárcsicsergést, de most arra gondolok, hogy ez a lány, és az sok ember, durranásoktól, robbanó hangoktól rezzenek össze, hogy vajon mikor érik el őket.  

Mikor csak úgy megkerestem, ösztönösen, aggodalomból ezt a lányt, eszembe sem jutott, hogy az egész napom érzéseit, és a vele való megrendítő beszélgetést ki fogom írni magamból.. 

De megígértem neki, hogy nagyon fogunk értük imádkozni, ha egyelőre, mást még nem is nagyon tudunk tenni.. Talán, az ő történetét hallva, így az írásomon keresztül, olyanokat is megérint, és felébreszt, akik elképzelni sem tudják, hogy milyen most nem csak kárpátaljai magyarnak lenni, hanem ukránnak. 

Talán egy ilyen történetet hallva, megértjük, hogy nincs most helye a múltnak, az ellentétnek, az esetleges sérelmeknek, vagy annak, kik hogyan bántak velünk. Pont ezen kell felülemelkedni, és akár pont ezért, ennek ellenére, nekünk jobban csinálni, példát mutatni, hogy a megbocsátásban, az egymáshoz fordulásban, erő van és többet ér, mint a gyűlölködés, a széthúzás. Abból kijár most bőven, és pont ez a cél, ne engedjünk tovább ennek! Emberek vagyunk mind, esendőek, de a szívünk mélyen egyek. Ez most a fontos. Mindig is ez lett volna a fontos. Ma ők, és ki tudja holnap mi lesz. Maradj ember.

Nézzétek meg a segítő csoportot kérlek, belinkelem, és aki tud, segítsen ahol tud. 

Fogjunk össze, értsük meg, merre tartunk, és az istenért, hagyjuk abba végre a gyűlölködést! Tanuljunk a történelemből és nőjünk fel végre az emberi lét méltóságához.  

Áldás mindenkire!

Imádkozzatok értük!

Klaudia

A Facebook segítő csoport elérhetpőségé:

https://www.facebook.com/groups/994143548136400

Képek:

Photo by 卡晨 on Unsplash

Photo by Scott Rodgerson on Unsplash

Photo by Tim Marshall on Unsplash

cottonbro fotója a Pexels oldaláról

Photo by Levi Meir Clancy on Unsplash

Nothing Ahead fotója a Pexels oldaláról


                
Szeretettel
signature

Felemelő - Havonta megjelenő asztrológiai és önismereti online magazin

Iratkozz fel és olvasd el máris, az aktuális számot!
Please wait...

Öröm, hogy csatlakoztál!

Felemelő Magazin – Havonta Megjelenő online önismereti és spirituális magazin

Tags

No Comments Yet.