Mindenkinek van egyéni küldetése?

Olyan jól hangzik ez az egyéni küldetés, olyan magasztos, hősies, az ego számára kiváltságos színben tündöklő fogalom. Szerintem olykor túlmisztifikáljuk ezt a kérdést. Én hiszem, hogy mindannyian utánozhatatlan, és egyedi láncszemei vagyunk az életnek. Ha már itt vagyunk, az egységet, a saját egyedi ragyogásunkkal, személyes képességeinkkel tesszük teljessé, de talán nem pont úgy, ahogyan azt az egonk túlgondolja.

Meglehet, hogy olykor azzal is belső feszültséget növesztünk önmagunkban, hogy túlidealizáljuk a személyes küldetésünket és leértékeljük a valódi képességeinket. Nem kell mindenkinek feltalálnia a spanyol viaszt, új világokat felfedeznie, vagy éppen megmentenie a világot a forradalmi eszményeivel, hogy maradandóan és értékesen hozzájáruljon a létezéshez. A szebb jövőt, a hétköznapinak hitt apróságokkal is megteremthetjük. Életszerű helyzetekben, példamutató hozzáállással, a szeretet nevében cselekedve, sokszor nagyobb hatást gyakorolsz a környezetedre, sőt nem túlzás azt állítani, hogy a világra is.

Az önismeret útjára lépve, főleg, ha ezt az utat átitatja a kezdeti new age spiritualitás, szinte mindenkit, kivétel nélkül, elér az a vágy is, hogy megszeretné váltani a világot. Hogyan ez miben nyilvánul meg, annak egészen szélsőséges spirituális egos kibontakozásai is vannak. Én is megéltem. És imádtam ezt a korszakot, ki nem hagynám most sem, szükséges tapasztalat volt az ébredésem során.

Természetesen, ezzel nem azt szándékozom állítani, hogy senkinek sincs különleges adottsága, teszem azt, magasztos küldetése, amire született, hanem sokkal inkább azt, hogy ez az érzés, az út elején, a spirituális ego. Egy másik fajta menekülés önmagunk elől.

Megfigyeltem, hogy amikor az életünk során az anyagi világ túlságosan magunk alá temet, elkezdünk nyitni, a spiritualitás és önismeret felé, ez egy teljes természetes folyamat. Valami nem működik kívül, azt már érezzük, ezért nyitottá válunk, megérünk rá, hogy elinduljunk befelé és kérdéseket tegyünk fel, kutatni kezdünk. Szerintem ez egy roppant energikus és szenvedélyes időszak. Szinte újra tölt, kicserél. Ezen a ponton végül annyira beszippant ez a világ, hogy már az anyagi világot utasítjuk el. Vannak akik hosszú éveket képesek ebben a végletben tölteni.

A saját tapasztalatom az volt, hogy egyszer csak ráébredtem, hogy most ugyanazt csinálom, mint korábban, csak kreáltam magamnak egy új világot, ami kevésbé rideg, mint az anyagi valóság és abban menekülök el önmagam elöl. És bár elindultam befelé, ez még nem a valódi önismeret volt, hiszen az nem a menekülésről szól, hanem a nagyon mély és olykor kényelmetlen igazságról, az önmagammal szemben tanúsított kíméletlen őszinteségről.

Amikor ezt beismertem magamnak, akkorra már éreztem, hogy a túl spiri dolgok sem vonzanak úgy, mint korábban. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy már nem hittem bennük, de elkezdtem magamra és a környezetemben elő és hasonló gondolkodású emberekre egyet hátra lépve tekinteni. Egy ideig volt is bennem zűrzavar. Nem tudtam megfogalmazni pontosan, hogy mi a bajom ezzel az egésszel, csak azt tudtam tisztán, hogy a túl sok, a véglet, bármelyik oldalonis állva, természetellenes, egy magasabb szinten teremtett illúzió, és ezzel egyidejűleg olykor ugyanolyan káros és szemellenző, mint az, amikor valakit csak az anyagi világ felszínes drótjain rángatnak. Egy újabb önámítás, amit már egy kicsit edzettebb ego teremt, hogy még mindig játszhassa ugyanazt a játékát, amit korábban. Csak ugye mi változtunk, ezért neki is idomulnia kellett ehhez az ébredéshez, hogy ott berendezkedve, megtarthassa a biztonsági zónáját.

Ebben a szakaszban éreztem, hogy középre kell állni. Ha itt vagyok a Földön, akkor az anyagi síkot, legalább annyira rendbe kell tennem magam körül, és legalább annyira szeretnem és élnem kell, mint azt a szellemi szférát, amit csodáltam, és amihez igyekeztem alázatosan felnőni. Amíg nem tudom uralni, és rendbe tenni előbb a lelkem, a személyiségemet itt, a hétköznapokban, addig csak elmenekülök egy spiri lufin a magasba.

A Középre állás művészete, az egyik legnagyobb kihívás és lecke

Rendkívül hiteles és bölcs számomra az az ember, aki képes egyszerre megélni a hétköznapi anyagi életet, miközben valódi, alázatos szellemi tudást hordoz magában. Személy szerint én kevés olyan tanítót látok, aki ne az utóbb említett lufi végletben szárnyalna, de meggyőződésem, hogy ez nem baj, mert mindig lesznek új ébredők, akiknek ennek az útnak az elején talán pont rájuk van szüksége, hogy egy ajtót megnyissanak számukra. És a kör bezárul, mindenkinek és mindennek meg van a természetes küldetése, és helye, ahol éppen lennie kell. A baj, ha egyáltalán van jogunk, hitelességünk ezt eldönteni, talán csak az, ha valaki egy-egy ilyen helyzetben beleragad, és nem lép tovább, de ki tudja ezt megmondani, hogy kinek mi szolgálja a célját. Az én konklúzióm, csupán annyi volt ezen a szakaszon, hogy én tovább szeretnék menni a fejlődésben, és ez volt a középre állás tanulása és a két véglet működtetésének egyensúlyban való tartása. Ma is, mikor ezeket a sorokat írom, ezt gyakorlom. Most is hiszek az energiában, az univerzális törvényekben, nem kérdőjelezem meg a láthatatlan világot, de nem tagadom le az anyag létezését sem. Nem feltétlen hiszem már, hogy mind arra születtünk, vagy egyáltalán született-e bárki, hogy Buddhává váljon itt az anyagban, hiszen akkor miért is jöttünk volna ide le. Ha csak a szellemi létben lenne dolgunk, szerintem nem kaptunk volna testet, nem vágytunk volna, a megtestesüléssel járó hétköznapi kihívásokra, és igen, az anyag élvezeteire is, vagy a korszakunkkal járó fejlődés lépcsőfokaira és tapasztalataira.

Az a cél, hogy Felülemelkedjünk az anyagi síkon?

Szerintem biztosan. Talán ez most ellentmondásosnak tűnik, hiszen az előbb azt mondtam, nem szükséges Buddhává válnunk, vagy kolostorba vonulnunk. Mondom ezt úgy, hogy még most is egy részem, mindennél jobban áhítozik erre. De szerintem tényleg nem ez a cél, vagy talán nem abban a formában, mint ahogyan azt elképzeljük.

Arra jöttem rá, hogy tényleg soha nem zárhatjuk ki az anyagot, hogy ez az egyetlen színtér, ahol a kis dolgokon keresztül tapasztalható és valósítható meg a lélek csiszolódása, az önvaló felébresztése. És talán, amit ebből magunkba szívunk, mindaz, amitől egyre jobban visszatalálunk a szeretethez, az egységhez, az egy megfoghatatlan végeredmény, amit nem biztos, hogy a szó szoros értelemben itt kell felmutatnunk a Földön, hogy levizsgáztunk. Sokkal inkább napról napra tudatosabban, tisztán megélni, beépíteni a gyakorlatba ezzel is fényt, utat törve másoknak. És bármennyire is élvezném a csöndet remeteként, egy hegy tetején, valahol önző dolog lenne megfosztanom a világot a saját bejárt utam fényétől.

Hiszen ott a hegyen, kire mosolyoghatnék rá valakire, akinek nehéz napja van. Ott fent egyedül, milyen életszerű kihívásokkal találkoznék, amitől megugorhatom újra és újra a saját énem. És persze lehet mondani, hogy önmagunkkal csendben lenni is nagy kihívás, de ezt most is megtehetem, és meg is teszem, de mindeközben nem felejthetem el, hogy azért is jöttem ide le, hogy részt vegyek az életben, hogy hozzá tegyek valamit, nem csak a saját magam fejlődéséért, hanem azért is, hogy a cselekedeteimmel, a megnyilvánulásommal hozzáadjak valamit az egész óceánhoz.

Az egyéni küldetésünk, szerintem sokszor természetesen kibontakozik előttünk. Nem biztos, hogy azzal végezzük be, ha megmentjük a világot, az embertársainkat vagy ha itt és most megvilágosodunk. Egyszerűen csak visszatalálunk önmagunkhoz, éljük azt akik vagyunk és ezzel egyidejűleg, pontosan azt a küldetést is véghez visszük amiért leszülettünk. Lehet, hogy közben megtalálod azt a hivatást is, amit teljes szívből szeretsz csinálni, lehet, hogy a tevékenységed, a lényed, sok embernek segít is majd, de egyre inkább azt érzem, hogy ezeket a dolgokat nem kell keresni, nem kell aggódni, hogy tesszük, jól tesszük-e vagy sem. Ha magaddal békében élsz, ha a személyes fejlődésed útját járod, akkor minden magától végbe megy. Mindenki és minden megtalál és te is megtalálod azokat a helyzeteket, vagy azokat az embereket, akiknek rád van szüksége akkor, és pontosan akkor, amikor az időszerű. Meggyőzősédesem, hogy az egyéni feladatunk, sokszor egy kibontakozó folyamat részeként, olykor állandó kisebb átalakulásokon, körvonalazódik ki egyre-egyre jobban. Talán, egy egész életen át bontogatjuk, csiszoljuk magunkat hozzá, vagy fel lehet fogni úgy is, hogy éppen csak betöltjük az életünkben azt a szerepünket, amire a jelenben megértünk és eszerint hozzájárulunk a világhoz.

Az egyedüli, fő küldetésünk, szerintem valójában arról szól, hogy önmagunkra leljünk a szeretet útján. Miközben evolúciós szinten, ki -ki a maga képességei és tudatszintje szerint, felszabadítsa a szellemi lényét, a korlátoltság illúziója alól. A címke, a hogyan és milyen formában kevésbé fontos, mert minden más megmutatkozik a megfelelő időben.

Ha mégis szeretnénk tudatosan megérteni az egyéni feladatunkat az életünkben, íme néhány kérdés, ami nekem is sokat segített és segít most is, jobban odafigyelnem arra, hogy merre célszerű elindulnom.

-Mi az a tevékenység vagy állapot, ami színtiszta szenvedéllyel és boldogsággal tölt el?

-Mi az a képesség, helyzet, ami gyakran visszatér az életedben, amivel gyakran hozzád fordulnak az emberek, mert ösztönösen jó vagy benne?

-Mi az a foglalkozás vagy cselekedet, ami titkon mindig nagyon erősen is hívogatott, de nem volt elég bátorságod vagy magadba vetett hited, hogy ahhoz már elég jó vagy és beleállj, csináld? (Ez a legerősebb jelzés)

-Mi az amit halogatsz, amire kifogásokat gyártasz, pedig érzed, hogy arra kéne menned?

-Miben vagy a legjobb? Akár fizikai, lelki vagy szellemi szinten?

-Mi az a tevékenység, ami a legjobban kikapcsol és amiben képes vagy órákig élvezettel elveszni?

-Ha összekapcsolod azokat a fő pontokat az életedben, amit zsigerből és örömmel csináltál? Mihez értesz a legjobban? Mindez, milyen hivatáshoz, tevékenységhez köthető? Vagy milyen új dolgot tudnál létrehozni, amin keresztül felhasználhatod ezt a tudásodat, képességedet és amivel szolgálhatnád a környezetedet? Ami segítség lehet másoknak?

-Mi az, amivel megmagyarázod még magadnak, hogy miért nem csinálhatod azt, amire hívást érzel? Valójában, csak ez, tényleg csak ez a gondolat, az egyetlen akadálya, ami miatt még nem csinálod azt, amit igazán szeretnél. Nem létezik külső akadály, csak a fejedben fenntartott illúziód erről, tedd le és indulj el.

Virág Klaudia

Képek: pexels.com