Vajon miért van bennünk ennyi harag?
Igen értem, hogy mert a politikusok, meg a munka, és a magány, meg úgy egyáltalán az élet.. sokszor csessze meg az egész világ!
Kényelmetlen, szorít, nem kapunk levegőt. A kellő alkalom adtán, kiéhezdt vadként esünk egymásnak,hogy megszabaduljunk minden felgyülemlett energiánktól.
De hol és mikor söpörtük a lelkünk zörejeit a szőnyeg alá, cserébe azért, hogy fortyogó vulkánná váljunk? Mikor egyeztünk bele abba, hogy rendben van az, ha önmagunknak hátat fordítunk? Hogy a mi boldogságunk, a mi vágyaink, céljaink nem elég fontosak?
Majd egyszer.. – mondjuk halkan – de igazából nem is hiszünk benne. Valójában már a mondat közepén tudjuk, hogy épp most hazudjuk le a csillagokat.
Kifogást gyártunk, hárítunk. Félünk, szégyelljük, hogy állandóan cserben hagyjuk a legfontosabb embert akire figyelnünk kéne. Önmagunkat.
Nézem az embereket, olvasom a reakciókat, átérzem az igazságtalanságot, ami a lelküket facsarja. Ki így, ki úgy, ki itt, ki ott tart, de van valami, ami a felszín alatt sokunkban közös. Nem merünk élni.
Élni az életünket, és nem túlélni. Nyúlni az álmokért, és megmondani a másiknak, hogy mit jelent nekünk. Lemerülni mindennek az aljára és szembenézni végre azzal, amit régóta cipelünk, csakhogy búcsút inthessünk neki.
Ráébredni, hogy számtalan illúzió tartott minket a gondolataink fogságában, miközben végig nyitva volt előttünk az ajtó. Még azt is nehéz beismerni, hogy nem akartunk szabadok lenni, egyszerűen nem tudjuk azt hogyan kell. Piszkálja a komfort zónánkat. A múlt elől menekülünk, a jövőtől szorongunk,és közben a jelennel nem tudunk mit kezdeni. Elutasítjuk,mintha útban lenne.
És az idő megy, látjuk, és csak nő az elfojtas. Tudjuk, hogy holnap se, de még azután se lépünk. Másokra vetítjük ki az önmagunkkal vívott belső konfliktusainkat.
És csak várunk, hogy majd valamikor elindulunk, valami lesz. Talán elkezdünk végre élni. Majd egyszer.
Kép: Virág Klaudia
Te mit gondolsz?