Mindannyian ugyan azt szeretnénk egy kapcsolatban, kölcsönös érzelmeket, megbecsülést, tiszteletet, bizalmat, nyitottságot, növekedést. Mind arra vágyunk, hogy egy kapcsolatban önmagunk lehessünk és hogy a szeretett társ, elfogadjon minket, lássa az értékeinket, ahogyan mi is látjuk a másik értékeit.
Maga a kapcsolatok értékrendje is hatalmas átalakuláson esett át, a külvilágból érkező információk, a különböző hatások, már teljesen más értéket közvetítenek felé. Elkorcsosultunk. Nagyon sokan vagyunk, akik már olyan mélyen csalódtak, sérültek, hogy szinte már fel is adták azt, hogy jöhet még számukra olyan társ az életükben, akivel végre jó lehet, akivel végre igazán lehet kapcsolódni.
A hogyan, a megoldás, viszont mindig minden helyzetben bennünk található, és sosem kívülről fog megérkezni. Bármennyire is sokan beszélnek az önszeretet fontosságáról, bármennyire is dobálózunk ezzel a bölcsességgel, semmi változást nem fog eredményezni, ha csak beszélünk róla, de a gyakorlatban már nem tudjuk, vagy nem vagyunk hajlandóak alkalmazni. Lehet, hogy bagatell, de addig, amíg a saját értékeinket nem fedeztük fel, addig ne várjuk mástól sem, hogy azt majd észreveszi bennünk.
Minden olyan kapcsolat, ahol végül az a mondat hagyja el a szánkat, hogy ” Ő sem értékelt, ő sem szeretett igazán, meg sem érdemelt” és társai.. pontosan arra akarták felhívni a figyelmünket, hogy mi sem értékeljük saját magunkat még eléggé. Kishitűek vagyunk, tudat alatt alkalmatlannak tartjuk magunkat egy kapcsolatra, vagy egyszerűen csak félünk, hiszen még nem vagyunk elég biztosak önmagunkban, nem látjuk, hogy milyen egyediek, és fantasztikusak vagyunk.
“A nem ezt érdemlem” mondatból valójában nagyon sok elvárás visszhangzik. Ilyenkor nem a másikra haragszunk igazán, bár alapvetően az is megérne egy misét, hogy miért vádaskodunk, amikor nekünk eleve elvárásunk volt a másikkal szemben, hogy hogyan szeressen minket. Máris megkérdőjelezhető, hogy ez mennyire szabad, igazi szeretet. A túl sokáig fújt lufi egyszer végül kipukkad, nem bírja a nyomást, ez törvényszerű.
Az eredendő probléma ebben a mondatban mégis az, hogy magunkra haragszunk, magunkkal vagyunk nagyon kemények. Semmilyen hibát nem engedünk meg magunknak, így a másiknak sem. Elfogadás sincs bennünk önmagunk felé, így a másikat sem vagyunk képesek önmagában még elfogadni. Mind ezekből születnek az ego védekezései, az elvárások, hogy bizonytalan énképünket valamilyen mederben, biztonságosnak vélt korlátok között tarthassuk.
A feladat az lenne, hogy ezeket a falainkat szépen lebontsuk és megtanuljuk első sorban magunkat szeretni tökéletlenségünkkel együtt is. Merni hibázni, gyengének lenni, és teljes mértékben felvállalni azt, akik vagyunk, nem pedig azt mutatni, akik lenni szeretnénk. Nem túlkompenzálni, csak azért, mert azt hisszük magunkról, hogy a valódi énünk nem szerethető. Képtelenség sokáig fenntartani egy hamis énképet és csak önmagunknak állítunk vele csapdát.
A sok maszkjaink alatt egy idő után, már mi magunk sem tudjuk igazán kik vagyunk és milyen értékekkel rendelkezünk igazán. Ezt kell újra felfedezni és nem kézzel-lábbal palástolni a gyengeségeinket. Ami elől menekülünk, az úgyis megtalál, jobb, ha mi állunk inkább elé. Elfogadjuk, akik éppen most vagyunk anélkül, hogy ezt a személyt magunkban hibásnak vagy értékesnek ítélnénk meg.
Mikor végre nem fordítunk hátat már önmagunknak, akkor majd kívülről sem érnek ehhez hasonló tapasztalatok.
Tanulj meg újra önmagad lenni
Ha azt szeretnénk, hogy valaki önmagunkért szeressen minket, újra önmagunkká kell válnunk. Ez nem egyszerű, de nem is lehetetlen vállalkozás, csak gyakorolni kell. Képesnek kell lennünk újratanulni, hogy szabadon kifejezzük magunkat álarcok nélkül. Igen, ez védtelen dolog, de valójában nem azzal veszítesz, hogy önmagadat adod és esetleg valaki így nem tud elfogadni, hanem azzal, amikor valaki mást mutatsz, mint aki vagy. Nem tudsz igazán fejlődni addig, amíg a személyiséged hamis aspektusát éled, a saját elvárásaidat, önmagaddal szemben. Az élet, és a körülötted lévő emberek erre a személyre fognak reflektálni és nem arra, aki igazán vagy. Nincs már mit veszítened, ha végre megpróbálsz igazi lenni, mert aki az igazi arcát mutatja, aki önmagát éli, az sokkal pozitívabb energiát küld ki magából. Az ilyen ember hiteles mások szemében és sokkal vonzóbb annál, mint aki ítélkezik önmaga vagy mások felett, mert tele van önbizalomhiánnyal.
Legyél őszinte
Őszintének lenni nagy bátorságot sugall és tiszteletet vív ki mások szemében. Őszintének lenni önmagaddal szemben hatalmas erény és fél siker a problémáiddal szemben is. Amíg takargatod magad előtt is az igazságot, addig a saját problémádat nehezíted meg és tovább tart a szenvedésed is. A nem nézek oda megoldás, mert fáj, mert nem akarok vele szembesülni, csak az idődet rabolja, mert mind addig ott fog emészteni és addig fog a külvilágból rossz tapasztalatként visszatükröződni, amíg nem nézel rá. Gyakorolni az őszinteséget önmagunkkal szemben, szerintem ma az egyik kulcskérdése a problémáink megoldásában.
Önismeret hiányában nehéz értékálló kapcsolatot fenntartani. Vezess például naplót, ahol cenzúrázatlanul leírod, hogy mi van benned. Meg fogsz lepődni, hogy önmagában az őszinteség, az igazság kimondása és ezzel együtt az elfogadása, milyen sok tehertől szabadít fel. Bizonyos esetekben már csak pont ez hiányzik, hogy egy újabb falat lebonts a váradból és más tapasztalatok részese lehess. Másokkal szemben őszintének lenni, önmagadat felvállalni, óriási példa lehet, hogy mások is így cselekedjenek. Az aprónak vélt dolgok, képesek láncreakciót indítani az egész gépezetben, pozitív hatást elindítani a világban. Az igazság azért letaglózó, azért nem lehet vele hibázni, mert óriása ereje van, nincs túlmisztifikálva, egyszerűségével söpör végig mindenkiben, az egot romba döntve és a szívet megérintve. Az igazság szeretetet indít el mindenkiben, akkor is, ha láthatóan nem tud vele a másik mit kezdeni, az ereje tovább fog benne rezegni és előbb-utóbb a másikat is felszabadítja saját hazugságai alól.
Keresd az örömöt
Ugye nem kell túl ragozni, hogy a jó kedv, a pozitív kisugárzás, a humor, a lelkesedés másokra is ugyan ilyen hatással van? Mind képesek vagyunk arra, hogy ezeket az érzéseket egyedül is felébresszük magunkban, és ezt tápláljuk, ennek adjunk energiát. Csinálj olyan dolgokat, amik örömmel töltenek el téged! Amíg másokat akarsz boldoggá tenni, amíg másokat helyezel előtérbe, addig nem a saját szívedet követed, és nem a saját életedet éled. Egy társ sem azt várja, hogy a fókuszod állandóan rajta legyen, és az ő kívánságait lesd, az igazi társ, boldognak szeretne látni. Az igazi társ, akkor tud hozzád kapcsolódni, ha ez az örömforrás benned tőle függetlenül már létezik, és nem tőle akarod megkapni. Ha boldogságodat kívülre helyezed, tudd, hogy sosem leszel szabad.
Amíg a boldogságod feltételét egy másik ember, vagy a külvilág kezébe helyezed, addig másoknak leszel kiszolgáltatva! Életképes, értékes kapcsolatot szeretnél? Akkor ne akaszd nyomásként a másik emberre a te boldogságodat. Ő nem azért érkezik meg hozzád, nem azért született, mert a te boldogságodért felelős hanem azért, mert jó érzés veled kapcsolódnia, még több örömöt csempészhettek egymás életébe. Ha a másik érzi, hogy ez az ő felelőssége és minden tette óriási befolyással bír a te életedre, hangulatodra, az számára nem örömforrás lesz, hanem nyomasztó aggodalom, hogy téged össze ne törjön. Az ilyen kapcsolatban még nem lehet egyik fél sem szabad és valakinek egyszer csak túl szoros lesz a kötél.
Megtanulni jól figyelni a másikra
Önzetlenül szerettelek! – Hangzik sokszor, pedig bármennyire is nem tetszik nekünk az igazság, ez ritkán valósul meg. A másik mindig érzi, hogy őszintén rá figyelünk, vagy csak azt akarjuk, hogy olyan legyen, amilyennek mi szeretnénk látni őt. Ott kezdődik a baj, hogy ideje korán elkezdünk felépíteni egy álomképet a másikról, felruházni őt vélt tulajdonságokkal, hiszen van bennünk egy elképzelés, egy megírt forgatókönyv a tökéletes kapcsolatról és ebbe próbáljuk a másikat belepaszírozni. Na ezt dobjuk ki a szemétbe, hogy ha azt szeretnénk, hogy mindketten boldogok legyünk. Egymásra figyeljünk, a másikat akarjuk megismerni és nem az álomherceg képét rávetíteni. A személyiségéből elcsípett darabkákat erre a herceg típusba valahogy belepaszírozni, mert ennek a vége csak a csalódás lesz, mikor a kezdeti idill után, ő egyre jobban önmagaként fog viselkedni. Ilyenkor mi nem figyeltünk rá igazán, mert a szerelem illúziójában, előre beleírtuk a másikat egy általunk elképzelt közös történetbe, ahol már pontos elképzelésünk volt arról is, hogy a másik, hogy fog szeretni, milyennek kell lennie.
Ezen a ponton, már az elején, igazából csupán csak a legfontosabbról, a másikról maradtunk le! Már az ismerkedés fázisában elcsúszunk, mert eleve a szerelembe vagyunk szerelmesek és ha jön valaki, aki egy kicsit is képes előhívni ezt az érzést belőlünk, máris újraindul az évek óta írt love story. Bár ez a sztori sokszor megbukott már, mi újra és újra ezt csináljuk mindenkivel, aztán pislogunk, amikor újra csak csalódunk. Minden ember azt szeretné, hogy igazán őt lássa valaki, és őt akarja a másik megismerni. Ennek az időszaknak szabadon kell futnia, a maga ütemében és hagyni egymást kibontakozni. Ha igazán figyelünk egymásra, akkor nem érhet minket később csalódás. Az igazi énjét szeretjük meg a másiknak, elfogadjuk őt és nem a kivetített képünket akarjuk ráaggatni.
A valódi társunk akkor érkezik meg az életünkbe, amikor tartósan kiegyensúlyozottak, boldogok vagyunk már egyedül is. Amikor már többet akarunk adni, hiszen nekünk már mindenünk megvan.
Öröm, ha megosztod kommentben a saját tapasztalatodat, véleményedet.
Kép: pixabay.com
Te mit gondolsz?