Életünk 3 nagy szerelme

Életünk főszereplőinek emléke különleges helyen pihennek a szívünkben. A szereplők cserélődnek, az érzés újra és újra fellángol. Azt mondják, az ember mindig az aktuális partnerébe szerelmes a legjobban és nem képes különbséget tenni a korábbi kapcsolatai között. Vajon ez tényleg így van? A szerelem csak a jelenben létezik, természetes, hogy úgy érezzük, nincs még egy olyan ember a világon, akit jobban szeretnénk, mint akivel éppen együtt vagyunk. És mi a helyzet azokkal a bizonyos kapcsolatokkal, amiket valamiért ott őrzünk a szívünk mélyén és melyekre azt mondjuk „Az más volt!”?

A tündérmese

Ez a szerelem szinte tökéletes volt. Tökéletes lett volna. Na jó, nagyon szerettük volna, ha tökéletes lett volna, de nem az volt, csak egy illúzió. Ez a szerelem megtanította, hogy milyen az, amikor úgy teszünk, mintha olyan emberek lennénk, akik nem vagyunk, és lemondunk mindenről csak azért, hogy elmondhassuk, mesébe illő kapcsolatunk van, miközben a színfalak mögött, minden igyekezetünkkel megpróbáltuk egyben tartani azt a sok tökéletlenséget közöttünk, amit nem akartunk beismerni. Hogy miért? Mert őt annyira felemeltük, mert ő annyira tökéletesnek tűnt (mert végre van valaki), mert a kapcsolatot előre felépítettük, már azelőtt, hogy időt hagytunk volna arra, hogy igazán megismerjük egymást.

A szerelembe voltunk szerelmesek és nem a személybe. Aztán a szürke hétköznapok és a valódi próbatételek lerántották rólunk a rózsaszín leplet. Ő nem fog megküzdeni értünk a sárkánnyal, mi pedig nem is vagyunk hercegnők. Micsoda átok! Ő is csak olyan, mint a többi!

Ez a szerelem a fejünkben létezett, egy kacsalábon forgó palotában, az üveghegyen túl és ezt az álomképet pokolian nehéz volt elengedni! Nem őt, hanem a képet, az álmot, amit beleképzetünk ebbe a szerelembe, amit hittünk róla és rólunk. Annyira nagyon vágytuk már a boldog, beteljesült szerelmet, hogy túlságosan hamar belelovaltuk magunkat egy kapcsolatba. Kergettük a vágyainkat és kétségbeesetten mindenféle varangyosbékát megcsókoltunk, csak hogy átélhessük már végre a nagy, mindent elsöprő szerelmet.

Ezzel csak az volt a baj, hogy ezt a kislányok játszák még. Miközben álmodoztunk, megfeledkeztünk a valóságról. Így nem lehet megismerni a másikat, ha már előre kitalálunk magunknak és a másiknak egy szerepet, egy történetet, hogy majd nekünk milyen nagyon jó lesz együtt. Aztán amikor megmutatta az igazi arcát, amikor próbált elénk állni azzal, aki valójában ő, azzal szétzúzta a kis álomvilágunkat és úgy éreztük csalódtunk, ismét.

Az igazság az, hogy még mi voltunk éretlenek, naivak, gyámoltalan kislányok, akik a királyfira vártak, a megmentőjükre, az életük koronájára, a mesebeli hercegre és nem a Férfira. Azért, mert még mi sem tudtuk akkor, hogyan legyünk kecsesen befogadóak, szenvedélyesek, de sziklaszilárd, erőit jól működtető, magabiztos nők. Kár, pedig tényleg majdnem tökéletes volt.

A mérgező szerelem

A se veled se nélküled kapcsolatok amiből rengeteget tanultunk. Amikor nem csak az anyukád, a barátnőid, a kollégáig tudják, hogy Ő nem hozzád való, hanem titkon Te is réges-régen tudod már, mégsem megy nélküle, legalább is még nem. Mindig csak egy kicsit még, mert valamit megint tett, valami ici-pici dolgot, amivel megkente a szívedet és ami miatt képes vagy újra meggyőzni magadat, hogy még van miért megpróbálni. Időpazarlás, sosem volt, sosem lesz ennek értelme, de valamiért kihagyhatatlan állomása Ő az életünknek.

Talán azért, mert utána már semmi sem lesz a régi. Ha Ő jól csinálta a feladatát, levitt minket a lelkünk legsötétebb pincéjébe és ott magunkra hagyott, sokszor és nagyon kegyetlenül. Rákényszerített, hogy elgondolkodjunk és szétnézzünk odalent, titkon mitől féltünk a legjobban. Rávilágított a felismerésre, hogy megkérdezzük magunktól, miért rejtegetjük, miért hagyjuk odalent porosodni azt a sok-sok értékes kincset, ami bennünk van. Elindított egy nagyon mély belső úton és miután a földre taszított, szárnyakat adott a kezünkbe. De repülni csak akkor tudunk, ha képesek voltunk kimászni az önsajnálat verméből, ha már elég nagy volt a pofon ahhoz, hogy azt mondjuk elég volt és a saját kezünkbe vesszük végre az életünket. És akkor megtanultuk a ragyogás művészetét, beleszerettünk önmagunkba és az életbe, elengedtük a láncainkat és Őt is.

Aki előtt azt hitted tudod, hogy mi az a szerelem

Ez a szerelem úgy ragad el, hogy észre sem vesszük. Mindent megkérdőjelez bennünk, amit korábban a szerelemről hittünk. Olyan egyszerűen és váratlanul történik, hogy fel sem készülhetünk rá, egyszer csak ott van, teljes életnagyságban. El sem hisszük, hogy ez megtörténhetett velünk, mert annyira zavarba ejtően fantasztikus. Az elfogadás egy új szintjére emel, ahol nincsenek hatalmi játszmák, csak a színtiszta szeretet, a megérkezés és feloldódás.

Első körben furcsa lehet, hogy annyi év után valaki felül ír bennünk minden tapasztalatot és új távlatokat nyit meg előttünk a szerelem misztériumában. Felnőttünk. Már nem akarunk megfelelni, nem akarunk elbújni, mert új ösvényre léptünk, nem félünk, hogy megéget a nap sugara, szárnyalunk, élünk, újra bízunk a szeretetben. Ez már egy valódi szövetség, ahol megszűnnek az elvárások, az „én” és helyébe lép a önzetlen szeretet és a „mi”. Leomlanak az állarcok és gyermeki kíváncsisággal indulunk el egymásfelé, hogy felfedezzük a szerelem egy magasabb szintjét, az igazit egymásban.

Te hogy élted meg a szerelmet? Öröm, ha megosztod a saját tapasztalatodat kommentben.

Kép: unsplash.com