Amikor felismerem, hogy egy hiedelem terhessé vált

Ezt túl toltam!” Szó szerint ordított az arcomba a felismerés, miközben borzalmas bűntudattal néztem édesanyám vérző úját. Az apró vércseppek látványa a betonon, szinte hangosan küldték az elmémbe a megértést, hogy be kell fejeznem végre a bizonyítási kényszeremet.”

És ezzel egyidejűleg, egyáltalán ráeszmélni, hogy ha nem is látványosan, de cipelek magamban egy elakadást, amire már egy ideje kapok jeleket, de nem foglalkozom vele. Megállni, legalább egy pillanatra és komolyabban szembenézni a belső monológommal. Abba kell ezt hagynom, mert ez a szituáció, már egy igazán erőteljes, fejkoppintó jelzés volt.

Történt ugyanis, hogy éppen szálltunk be a kocsiba a szüleimmel, én ültem a furgon hátuljában, ahol egy tolóajtó van. Anyukámnak szokása lett, egy korábbi incidens után( mikor is nehezen nyitottam ki belülről az ajtót), hogy azóta már előre kinyitja nekem vagy éppen helyettem bezárja. Nem akartam, hogy elvegye tőlem a lehetőséget, hogy lássa, én is képes vagyok magamtól becsukni azt a hülye ajtót. Hát becsuktam gyorsan, szegénynek meg pont ott volt a keze. Épp hogy elkapta, mielőtt komolyabb baj érhette volna, de sajnos még így is is megsebeztem. Annyira bántott és egyben felszólított ez az egész a változtatásra.

Talán furcsának tűnhet, hogy egy ilyen szerencsétlen véletlen szituációból, én azt szűröm le, hogy változtatnom kell valamit önmagamban.
Ahogy írtam, már egy ideje észrevettem magamon, hogy vérszemet kapok, és nagyon érzékenyen érint, minden olyan helyzet, amikor úgy érzem, hogy a környezetem túlzottan segíteni akar, irányítani, helyettem megoldani vagy éppen túlmagyarázni nekem valamit. Különösen akkor, amikor egy teljesen egyszerű dologról van szó.

Én is képes vagyok rá!

Akarom bizonyítani.-Hangzik az elmémből. Megakarom mutatni, hogy nem vagyok elesett, hogy önmagamtól is képes vagyok elérni, véghez vinni dolgokat. Érzékeny a téma, és miért? Mert valójában, tudat alatt, minden hasonló helyzetre, ennek az ellenkezőjét dekódolja számomra az elmém.

Minden szeretet ellenére, gyermekként, sok esetben, akarva akaratlanul, rengeteg nyomás és elvárás formájában rakodott le bennem az olykor irracionális, túlzott védelme az édesanyámnak vagy éppen az, hogy megtett helyettem olyan dolgokat, amiket talán a fejlődésem során, nekem kellett volna megtennem, megteremtenem magamnak. Emiatt is, sok esetben nem volt sikerélményem, saját tapasztalatom arról, én mire lennék képes magamtól. Ez az önbizalmamat sem erősítette, ellenben elvetette a bizonyítási vágy csíráját.

A féltés miatt, talán, többször lett annak hangja(vagy az én gyenge ponton miatt, erre éleződött ki a figyelmem), mit nem csináltam már megint elég jól, mint annak, amikor valamit jól csináltam. Talán sarkítás és túl fekete-fehérnek tűnhet így, de felgöngyölíteni egy gyermekkorból hozott mintát, csak azért, hogy belső folyamatok kialakulását reprezentálni tudjam tömören, pár mondatban nehéz is. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kaptam kellő megbecsülést, dícséretet, vagy kimaradt volna az az érzés, hogy édesanyámon azt látom, hogy büszke rám.

Ez sokkal inkább az én felelősségem, mert valamiért, bennem jobban nyomott hagyott a kudarc vagy a nem akarok csalódást okozni érzés. Én torzítottam el magamban azt a félreértelmezett következtetést, hogy nekem bizonyítanom kell. Nekem vált fontossá, olykor görcsösen is, hogy letegyek valamit az asztalra, mert gyermekként, én értelmeztem tévesen a szeretet, a figyelem, és az önértékelésem útvonalát.

Hogy hibázott? Egy percig sem.

Egyrészt, teljesen érthető szerintem, hogy egy jóravaló szülő, a gyermekének a lehető legjobbat akarja. Már túl van rengeteg olyan tapasztalaton, amitől vagy megakart kímélni, vagy nekem már jobbat akart. Intő példa lesz számomra is a közös játszmánk, hogy ha egyszer édesanya leszek, akkor megtaláljam az egyensúlyt az óvás és az egészséges és szükséges botlás megengedése között. Biztos vagyok benne, hogy a tudatosságom ellenére is, nem biztos, hogy ez mindig sikerülni fog. Másrészt, nincs jogom bírálni, és nem az én feladatom kibogozni, az ő cselekedeteinek a lelki hátterét.

Szerintem mindannyian, első sorban szeretetből cselekszünk, melyet lehet, hogy ilyen-olyan torzulások átszíneznek, és emiatt nem mindig úgy hatunk a világra, ahogyan szeretnék.

Ez sokszor öntudatlan és hiszem, hogy azért is vagyunk itt, hogy ezekből tanuljunk, tudatossá tegyük, megtapasztaljuk és semmiképp sem azért, hogy az önostorozás vagy az ítélkezés csapdájában ragadjunk.

Ha nincs tapasztalat amiből meríthetnél, valószínűleg elsőre és talán még másodjára is el fogsz esni

Na jó, talán még háromszor, négyszer is.. Fiatal felnőttként, már kialakult az említett magamra pakolt torz minta, amikor is, próbáltam volna a sarkamra állni, és talán lázadni is az illúzióim ellen, hogy nem vagyok elég ügyes, okos, jó gyerek. Terhessé vált az irányítás, az intő jószándék, miközben ott volt bennem egy óriási tehetetlenség és bizonyítási szándék.

Szeretném leszögezni, hogy nem akarok kibújni a tapasztalataim felelőssége alól. Inkább pontosan azt szeretném átadni, és másokat is arra ösztönözni, hogy amennyiben a rálátásunk engedi, merjünk önmagunkhoz, kíméletlenül őszinték lenni. Ez fog gyorsan előre vinni!

Helyzetfelismerés szempontjából, igen, én is látom, kimondom, megértem, elfogadom az elakadásaimat, de nem viszem tovább, nem bújok mögé. Segít elhelyezni az elmémben a probléma gyökerét, de ettől még nem a körülményeimet, a külvilágot fogom okolni és nem is azt próbálom meggyógyítani, hanem elsősorban az ehhez fűződő hiedelmeimet, gondolataimat. Aztán a lelkemet, azt a pontot, ahol, amiért, ez elindult.

A félelem a kudarctól, és a bennem egyre jobban növekedő tévesen magamévá tett torz minta, melyet akkor még egyáltalán nem ismertem fel tudatosan, újra és újra megteremtették számomra a kudarcot. Így az egom téves önértékelései, önigazolásra leltek, mélyítve és folytatva a tudattalan önműködést és az ördögi kört.

Erre az alap keresztre, a bukdácsolásaim során, további rétegek rakódtak le. Még azt is sikerült kivetítenem a környezetemre, hogy olyan reakciókat kapjak vissza, melyekkel szintén megerősítettem az egom gondolatait.

Hernyóból pillangóvá válni is egy folyamat

A huszas éveim sérült énjét, amely főként a párkapcsolatok területén mutatkozott meg, össze sem tudnám hasonlítani a mostani énemmel. Elképesztő és kézzel fogható átalakulást tudhatok magam mögött. Rengeteg olyan pillanat van, amikor megállok és megengedem, hogy egészségesen örüljek és büszke legyek magamra, hogy ma egy alapvetően stabil, szabad és kiegyensúlyozott ember néz velem szembe a tükörben. Bitang sok belső munka volt ebben!

Messze még, hogy “tökéletes legyek” és már nem is ez a cél. Valószínűleg furcsán fog hangzani, de ma már annak is örülök, ha észreveszem, hogy valamiben van még elakadásom.

Mint ez az incidens. Szívem szakadt meg, hogy anyukámnak fájdalmat okoztam, főleg azért, mert tudtam, hogy ez az egész nem történt volna meg, ha én tudat alatt, nem akarom annyira megmutatni, bizonyítani az önállóságomat. Még mindig dolgom van a témával, hiába sok minden gyógyult azóta, bizonyos részeim még rezegnek a régi mintára.

Sajnáltam, hogy egy ilyen helyzet kólintott igazán fejbe, különösen azért, mert megelőzhettem volna, hogy ne jusson el idáig a felismerés. Hiszen, az utóbbi időben, többször is volt, hogy nyakon csíptem, hogy minden olyan helyzet kibillent az önuralmamból, vagy csak belül megpiszkál, amikor valaki irányítani próbál, vagy akár jó szándékból a számba rág dolgokat, mintha én képtelen lennék valamit megcsinálni. Ott voltak a hétköznapi helyzetek előttem, melyek adták a lehetőséget, hogy komolyabban ránézzek, de azon kívül, hogy egy pillanatra felismertem, hogy igen, ez nem egészen kerek bennem, nem figyeltem rá eléggé.

Ne menekülj el, ha megkapod a felülemelkedéshez szükséges ajándékot

Magamba néztem, és az első réteg lehámozásánál, mikor feltettem a kérdést magamnak, hogy miért zavar ennyire, ha például anya úgy beszél velem, mintha valamit magamtól nem tudnék, azt láttam, hogy neki akar a belsőgyermekem megfelelni. Tovább bontottam. Tényleg erről lenne szó? Miért olyan fontos bizonyítanom az önállóságomat és miért hat rám ilyen érzékenyen, ha valaki segíteni szeretne? Miért érzek én olyankor türelmetlenséget, haragot, egyáltalán miért billent ki és miért következteti le az elmém ebből azt a feltételezést, hogy ez egy ellenem irányuló támadás, ami ellen védekeznem kell?

Az én reakciómban van a válasz. Ha nyakon akarunk csípni egy torz mintát, mindig a benyomott reakcióinkban keresendő a válasz. Az én esetemben, itt az volt: Azért bosszantott, mert úgy érzem, ezzel azt közvetítik felém, hogy egyedül nem vagyok képes valamit elérni, megoldani, végig csinálni. De valójában nem a környezetem gondolja ezt, hanem én.

Hiszen, az én elmém kódolja az adott információt, és gerjeszti újra és újra az önigazoló tapasztalatot. Ezer és egy, különböző variációból, az én egom, erre fordította le ezeket a helyzeteket. Miért? Mert ez az elakadása. A tudattalanom egy része hiszi ezt, mert valamiért, itt akadt el a lemez, ezzel van dolgom, és ezért éltetem ezt a játszmát.

Ha őszinte akarok lenni (márpedig a tudatosodásom során, ha a rálátásom engedte, ezt sosem féltem kikerülni a továbbhaladásom érdekében), valóban öntudatlanul működtetem még a bizonyítási kényszeremet. Valóban vannak bennem még olyan részek, melyek nem csak így, hanem olykor más módon is munkálkodnak bennem, és amik mind ahhoz köthetőek, hogy nem vagyok elégedett az eredményeimmel, a képességeimmel.

Sokszor úgy bújnak meg ezek a kis önostorozó hangok a fejemben, hogy szinte észrevétlenül elsiklok felettük. Pedig hallottam ezt is, de nem álltam meg, nem figyeltem rájuk. Ugyanakkor, néha van olyan pillanat, hogy beismerem, hogy ezzel kapcsolatosan vannak elégedetlen gondolataim, de elnyomom és legfeljebb csak az önmagammal szemben érzett türelmetlenséget viszem ebből magammal.

Végül jön egy komolyabb helyzet, ami már radikálisan mutatja, ha nyitott rá a figyelmem, hogy ezzel bizony kéne foglalkozni, ha nem szeretném, hogy egyre hangosabb és kellemetlenebb tapasztalatokkal igyekezzen a blokk utat törni magának a tudatos elmébe.

És jobb ha elhisszük, hogy fog is, egyre fájdalmasabb tapasztalatokkal, azért, hogy végre megérintsen minket az üzenet. Éppen ezért, ha tehetjük, jobb nem halogatni az önmunkát.

Vond le a saját tanulságodat az én történetemen keresztül

Most, ebben a bejegyzésben, úgy érzem, hogy amennyire csak lehetséges volt dokumentálni, hogy hogyan göngyölítem fel az elmémben lejátszódó folyamatokat, azt most nagyon őszintén és nyíltan kiterítettem mindenki számára, akinek ez segítség lehet.

Remélem, sikerült átadnom azt is, hogyan lépek egyet hátra és nézek rá a saját játszmáimra, anélkül, hogy a folyamat közben, belerántanám magam érzelmileg. (Természetesen olykor megesik, de mindig igyekszem ilyenkor is tudatos maradni, ráeszmélni hogy berántott az elmém, és igyekszem kijönni, nem azonosulni sokáig az elmém gondolataival.)

Arra törekszem ilyenkor, hogy pusztán csak éber, külső megfigyelője legyek az elmémben érzékelt hullámoknak. Nem akarok felülni a hullámokra, csak nézni azokat.

Egy következő bejegyzésben, folytatom ezt a történetet, hogy ezen keresztül reprezentáljam, hogy pontosan hogyan, milyen kérdések mentén szoktam elindulni, amikor feloldok magamban egy blokkot.

Ha úgy érzed, hogy megmozgatod benned valamit ez a bejegyzés, kérdésed lenne, vagy egyszerűen csak megszeretnéd osztani a személyes tapasztalataidat, keress meg bizalommal üzenetben, vagy kommentben.

A bejegyzés folytatását itt olvashatod.

^Képek: