Add fel, és felszabadítod magad a nyomás alól, amit a győzni akarással ellenerőként teremtettél. A sorok mögött megbújó igazi probléma, nem is az, hogy nyerni akarsz, hogy a kitűzött célodat mindenáron megszeretnéd valósítani, hanem az, hogy valójában félsz. – „Most sem fog sikerülni..”
Életem során rengetegszer toltam túl a dolgokat, ha valami fontos volt számomra. Ötször annyit tettem le az asztalra, a siker érdekében, mint amennyit a helyzet kívánt tőlem. Még azt is bebiztosítottam, amit eleve félelemből, biztos, ami biztos alapon, megtettem már.
Utólag visszanézve, ebben a zsigeri szintű viselkedésemben nem is az volt a baj, hogy túl szorgalmas voltam vagy hogy igazán eltökélten jól akartam csinálni valamit. Ez kicsit sem erről szólt, sokkal inkább a bizonytalanságomról, az önmagamba vetett hitemről rántotta le a leplet.
Túlkompenzáltam, mert úgy hittem, önmagában, amire képes vagyok, az kevés, nekem ezért többet és többet kell tennem, hogy az elég jó legyen.
Sokáig nem vettem észre, hogy egyedül és első sorban, én nem adom meg magamnak az elfogadást, a győzelmet. Sőt. Tulajdonképpen, gondolatban eleve a vesztes helyről indítottam a rajtolásomat, ezért volt görcsös és precíz tervem, hogy előre küzdjem magam. Mindez óriási energiát csapolt le belőlem és a kisugárzásom sem volt túl magabiztos vagy csak esetlenül erőltetett.
Aztán, ahogy sok minden más is, ez is változott bennem. Visszatekintve könnyű most már megértenem, miért voltam ilyen, ahogyan azt is, hogy miért voltak legtöbbször hatástalanok eredményeim, amikor ezzel az attitűddel fogtam bele valamibe.
Fontos, hogy lásd az értékeidet és higgy bennük
A belső változásom útján, ez egy elengedhetetlen állomás volt. Nem mehettem tovább, nem változhatott körülöttem semmi, amíg őszintén nem kezdtem el értékelni azt, aki vagyok, amilyen én vagyok.
Szeretni ezeket a tulajdonságaimat, kiemelni és ezeknek sokkal több figyelmet szentelni, mint a hiányosságaimnak.
A „bárcsak olyan lehetnék aki..” utcáját, tudatosan, nagy ívben elkerülni.
Nem mondom, hogy egyből ment, hogy a felismerés után, nem tettem be többé sosem a lábamat oda, de egyre többször éreztem, hogy nekem ez az út, csak önmarcangolást okoz.
Idővel ez a tudatos rálátás a működésemre, meghozta az eredményt. Beindította a változást a viselkedésemben, az ösztönös reakcióimban, a választásaimban, mert már feltettem magamnak a legfontosabb kérdést:
Miért okoznék magamnak direkt szomorúságot, ha választhatok más utat is?!
Innentől természetessé kezdett válni, hogy önként, más merre induljak. Döntöttem és elkezdtem igazán felelősséget vállalni a saját életemért. (Istenem, milyen sokáig nem értettem ennek a mondatnak a valódi jelentését és jelentőségét, pedig korábban annyiszor szembejött velem!)
Már nem csak sodródtam, már nem hagytam hogy hatást gyakoroljanak rám az „érzéseim”, a félelmeim, mondjuk ki, az egom. Ha esetleg mégis vissza tudott rántani egy rövid időre, akkor viszont már nem okoltam a kudarcaim miatt a környezetemet. Ehelyett magamba néztem, önbírálat és hibáztatás nélkül, a lelkem kis gubancait kibogozva, inkább gyógyítani kezdtemönmagamat.
A változáshoz először óriási akaratra van szükség, sok gyakorlásra. Pofára esések, felállások, újra próbálkozások váltakozása. Kitartás, türelem nélkül nem megy. De hidd el, egy ponton túl, tudatosan önmagad emeléséből, végül ugyanolyan zsigeri szokást tudsz kialakítani, mint ahogyan, most még talán egyszerűbb ilyen-olyan kifogásokkal, mentegetőzésekkel, a szenvedésben tartani saját magadat.
Ha homokba dugod a fejed, valójában kitől veszed el a változás lehetőségét?
Ha már kifogásokról beszélünk.. Tudtad, hogy minél intelligensebb egy ember, az elméje annál furfangosabb és dörzsöltebb módon fogja kimagyarázni azt az egyszerű tényt, hogy lusta és akaratgyenge változni. Valójában sokkal könnyebb nem csinál semmit, még akkor is, ha nagyon büdös a kaki, amiben már régóta csücsülünk, mint tenni azért, hogy minden megváltozhasson bennünk és ezzel egy időben körülöttünk is.
Ezzel a kényelemmel csupán annyi a gond, hogy kibújtunk a felelősség alól. Márpedig, ha nem én tartom a kezemben az életem, ha nincs önuralmam, ráhatásom, választásom az életemben, akkor olyan, mintha egy bábu lennék egy madzagon, akit bárki és bármi rángathat. A tavaszi szellő is el fog fújni.
Az életünket persze nem kell önkontrol és irányítás alatt felügyelnünk minden perceben, mert az megint a másik véglet lenne. Az a félelem egy másik tudatalatti megjelenése, kivetülése lenne. Ellenben, nem beleállni az életünkbe, nem megadni önmagunknak a jogot arra, hogy a tetteinket, érzéseinket, gondolatainkat, a szó jó értelmében, uralni és tudatosan használni tudjuk, olyan, mintha tényleg csak élő halottként vegetálnánk az életünkben.
Lemondani mindezekről pedig olyan, mintha önként adtuk volna át életünk távirányítóját valakinek a kezébe.
Felelősséget vállalni az életedben azt is jelenti, hogy vedd vissza ezt a távkapcsolót.
Amikor leteszed a megfelelést, feladod a küzdelmet
Ebben a pillanatban nyertél. Az a belső magabiztosság csak akkor születhet meg benned őszintén, amikor nem küzdesz. Amikor nem hiszed, hogy neked küzdened kell, hogy elérj valamit, vagy hogy szerethető legyél. Nem az inspiráló versenyszellemre gondolok, hanem a félelemből és a vesztes vagyok érzésből fakadó belső konfliktusokra.
Amikor egyszerűen csak éled, egészséges önbizalommal hiszel magadban, a képességeidben, és szereted azt, aki vagy, az ellenállás megszűnik. Ezzel szemben, amikor szeretnél valamit, de közben belül küzdesz, leértékeled önmagadat, akkor ellentétes erőket éltetsz, mint amit szeretnél elérni. Feszültség van, a harmónia helyett.
Mikor feladod, ez a feszültség tűnik el, és a helyébe lépő nyugalomban, már sokkal könnyebb teremteni, cselekedni és tiszta dolgokat elindítani az életedben. Nem csak azért éred el, mert már nem görcsölsz rajta hogy elérd, hanem azért sikerül, mert már nem félsz, hogy nem éred el. Csak teszed. Könnyedén.
Ebben a nyugalomban és egészséges önképben, már egy új kihívást, önmagad meghaladásának lehetőségét fogod észrevenni. Élsz vele vagy sem, rajtad áll.
Az egyik legnagyobb önsorsrontó hozzáállás vagy felfogás az, amikor valaki azt mondja, „-Én ilyen vagyok, ez vagyok, nem tudok megváltozni.” Félreértjük az ilyen vagyok jelentését és szűkítjük, lekorlátozzuk vele önmagunkat, eldobva ezzel a növekedésünk esélyét.
Én szeretem magamban, hogy olyan dolgoknak tudok örülni, vagy olyat észrevenni a világban, amit lehet csak kevesen értékelnek. Hogy bármennyire butaságnak tűnik, én vissza fogok fordulni azért a csigáért az úton, mert nem hagy nyugodni a gondolat, hogy épp az autók felé haladt. Szeretem, hogy sokszor még most is tudok gyerekszemmel rácsodálkozni a világra és annak apró, mások szemében talán jelentéktelen kis csodáitól, képes vagyok teljesen őszintén ámulatba esni. Szeretem és szenvedéllyel tölt el, hogy vonz a mélység és a lélekmisztériuma.
Ezek a tulajdonságaim emelnek, örömet okoznak nekem és nem ártanak senkinek. Ezzel szemben elfogadtam magamban, de nem vitt előre, hogy életem során ragaszkodó voltam, hogy nem tudtam elengedni valamit vagy valakit, ahogyan a „nem vagyok elég jó” keresztjét is már túl nehéz volt cipelni és ezzel saját magamat ítéltem eleve kudarcra. És még sorolhatnám az olyan tulajdonságaimat, vagy önműködéseimet, melyeken felülszerettem volna, vagy éppen felülszeretnék emelkedni, hogy szabadabb, kiegyensúlyozottabb ember legyek.
Régen életem legtöbb területén utáltam a változást. Annyira kellett a biztos, a bevált, a semmi rizikó, hogy elmentem egy étterembe, és tuti, hogy rántott sajtot kértem. Mert azt nem lehet elrontani, meg egy rántott sajt mindig jól esik.
Az utóbbi pár évben vettem észre magamon, hogy sokkal izgatottabb érzések árasztanak el, ha más irányba megyek mint korábban. Sokkal jobban nyitott vagyok az olyan helyzetekre, melyek új és ismeretlen ajtókat nyitnak meg előttem. Olyan dolgokat, melyektől igazán új élményekkel gazdagodhat a lelkem. Ahogyan ma már teret adok az életemben annak a mondatnak is, hogy: „-És még milyen opciók vannak?”
Azért, mert eddig ilyen és olyan minták, sérelmek mentén éltük az életünket, nem jelenti azt, hogy ilyenek is vagyunk. Ezeket csak felvettük útközben. Nem jelenti, és főleg nem kell, hogy ilyenek maradjunk. Minden nap kapunk rengeteg lehetőséget, esélyt, hogy új oldalunkat ismerjük meg, vagy meghaladjuk régi, lehúzó erőinket.
Mi lenne ha eleve nem félnél? Mi lenne, ha nem vennéd ennyire komolyan?
Észrevetted már az életedben, hogy bizonyos dolgokat kirázol a kisújadból. Mi okozza ezt a szemtelen szuper magabiztosságot? Az, hogy tudod, hogy azt a valamit, te meg tudod csinálni. Számodra az a valami nem kihívás, hanem rutin.
Amikor ismeretlen dologba vágod a fejszéd, a kihívás lehetősége helyett, rögtön a félelmeidet szorítod magadhoz.
„-Én ehhez nem vagyok elég jó! Nekem biztos nem sikerülhet!” – Szorongsz, mintha az életed múlna azon, hogy egy adott helyzetet tökéletesen teljesíts, pedig csak kaptál egy kihívást, egy meghívást, hogy tágítsd a komfortzónádat.
Mi lenne, ha ebben a lehetőségben egy pozitív kísérletezést fedeznél fel? Nem kell azt gondolnod, hogy az eredmény a lényed, a személyed bizonyítványáról ad majd tanúbizonyosságot. Ez csak egy esély, hogy új tapasztalatokkal bővítsd az életedet.
Játszd és éld meg könnyedén a létezést. A szürkébb, nehezebb, olykor igen terhelt napokra, időszakokra is egyszer nagyon hálásan fogsz visszatekinteni. Minden, de tényleg minden csak a hozzáállásodon múlik. És olyan elcsépelt már, mégis, igaz: Minden érted van, csak meg kell tanulnod jól használni amit kaptál.
Képek: pexels.com
Te mit gondolsz?