Tudatosság

Hogyan dolgozhatjuk fel tudatosan a veszteséget?

Azt mondják, a bánat színpadiasan jön, de én úgy érzem, inkább hullámokban. A bánat sok arcot ölthet magára, megjelenhet dühként, szomorúságként és félelemként is, de formájától függetlenül nehéz lehet rajta túl lépni.

A fájdalom, gyakran a veszteség után következő érzelem, ez lehet a szeretett személy elvesztése, kapcsolat / házasság, álom, karrier vagy akár életünk válsága. Nagy veszteség esetén általában a bánat változó intenzitásban és szintekben következik be.

Egy mélyebb nézőpontból, a bánat nem csak egy személy vagy dolog elvesztésére vonatkozik, hanem arról a részéről is, ami elveszett, az a részed, amely kapcsolatban volt és kapcsolódott ahhoz, ami már nincs jelen az életedben.

Gyakran a veszteséges folyamatok miatt elveszíted önmagad egy részét is, de ez az “elveszett” részed, nem tűnik el örökkre. Valójában ez az elveszett részed az, ami az átalakuláshoz és a megújuláshoz elvezethet, ha élsz vele és engeded, aminek mennie, fogadod, ami jön.

Természetes, hogy ez nem megy ilyen egyszerűen, a gyász feldolgozásának is meg vannak a maga természetes lépcsőfokai, érzéketlenség lenne elvárni, magunktól vagy bárkitől, hogy ezen gyorsan túl legyünk. De meg lehet csinálni, ez a lényeg. Nem kötelező benne ragadni a fájdalom állapotába és végleg lemondani önmagunkról, nem kell tovább ebben az állapotban lennünk, mint ameddig szükséges.

Nem kell megpróbálni megérteni vagy azonnal feldolgozni, mintha mi sem történt volna, de gyakran a veszteség annak érdekében történik, hogy előkészítse az utat valami újra, nem feltétlenül mindig külső, hanem belső szinten.

Általában, amikor valami vagy valaki jelentős eltűnik az életedből, akkor egy természetes átalakulás következik, amely magával ragad mindent, ami már nem szolgál téged. Az életed és a célod egy teljesen új szintre emelkedhet. Ez a fájdalmas tapasztalat elvezet valahová és ez időben ki is fog derülni majd, hogy hová. Hátra nézve pedig megértjük majd az áldását is, miért volt jobb, hogy így történtek a dolgok. Az elme számára viszont, ebben a korai fázisban ez még kézzel foghatatlan vígasz.

Gondold végig, mit kaptál

Valóban ellentmondásos érzés lehet arra fókuszálni, hogy mivel lettél gazdagabb, mikor éppen egy elvesztés fájdalmától sír a lelked, mégis segítség lehet a tovább lépésben. Valaminek az elmúlása nem feltétlenül veszteség, mert nem jelenti azt, hogy nem hagyott bennünk olyan tapasztalatokat, amivel az életünk vagy a személyiségünk végső soron nem lett gazdagabb.

Az élet velejárója a változás, nem birtokolhatunk örökké semmit, csak a megszerzett tapasztalatokat nem veheti el tőlünk senki. Ezeket megtalálva, még a nehéz pillanatokból is erőt kovácsolhatunk, segíthetnek az elfogadásban és a nézőpontunkat a magunkévá tett értékek felé terelni, a veszteség élményét csökkentve. Megtanulhatjuk az elfogadást, hogy bizonyos dolgoknak van lejárati idejük ez ellen nem tehetünk semmit és azzal, hogy ez ellen harcolunk, csak a gyászidőszakot nyújtjuk el, bele ragadva a múlt emlékeibe.

Helyette nézzük meg, hogy milyen új dolgokat nyertünk ezzel a tapasztalattal is. Ne azon keseregjünk, hogy már nem lehet valami vagy valaki a miénk, hanem köszönjük meg azt az időt, amit vele tölthettünk és vele együtt fejlődhettünk. A szeretet bármilyen közhelyes is, tovább él, akkor is, ha már nincs velünk ezen a síkon a szeretett személy. Mindig emlékezzünk a jóra és ne felejtsük el, hogy egy pillanatnyi veszteség nem jelenti azt, hogy nincs tovább, hogy nem lehet még több örömben részünk az életben, akár máshol, más valakivel.

Fogadd el az érzéseidet

Ahogy korábban említettem, szerintem a bánat gyakran különböző érzelmi hullámokban törhet ránk főleg, ha még friss a veszteség élménye. Nagyon fontos ebben a folyamatban, hogy megengedd magadnak, hogy érezz, ne fojtsd el, ne harcolj ellenük és ne ítélkezz magad felett. Nincs semmilyen szabály arra, hogy hogyan kéne érezned magad. Mindannyian máshogy dolgozzuk fel a veszteséget és minden érzésnek van helye benned, ha feljön. Sokkal jobb, ha most megéled, mintha később váratlanul visszacsap, vagy később egy betegség formájában tör magának utat.

Amikor fájdalmas érzelem közeledik, szinte ösztönös érzésünk van ellenállni, de ez valójában káros. Ehelyett öleld magadhoz ezeket a fájdalmas érzelmeket, minél inkább hagyd, hogy a felszínre jöjjön. Ezzel szemben, ha ellenállunk, továbbra is ott lesznek, kísértenek, amíg nem nézünk rá és szakaszosan fog minket feszíteni, őrölni. Ha megengeded, hogy az érzelmek átmossanak észreveszed, hogy ezzel segíted a távozásukat is és Te is mindig egyre jobban megkönnyebbülsz majd, ahogy rá mersz nézni ezekre az érzésekre, engeded, hogy ott legyenek, amikor jönnek.

Miután veszteség történt az életedben, fontos az idő, és fontos, hogy egészségesen megéld az érzéseidet, hogy végig mehess ezen a gyógyító folyamaton.

Gyakorold a megbocsájtást, dobd ki a vádaskodást, engedd be a megértést, emelkedj felül a történeten

A veszteséget általában valamilyen szinten a bűntudat kíséri. Annak érdekében, hogy felszabadítsd ezeket az érzéseket, fontos a megbocsátás gyakorlása. A másik érzés a keserűség és a harag. Az ego követel, az ego hibáztat, mutogat és hárítja a felelőséget, igazságtalannak véli az ő szegény sorsát. Mint egy hisztis kisgyerek, ilyenkor úgy tud fájdalmában üvölteni. Ilyenkor nem vagy egyaltalán szeretetben. Bármi is történt, bárki is bántott, azzal te sem leszel különb, ha most így viselkedsz. Ezzel a magatartással csak kibújik a szög a zsákból. Bizony, mert az állítólagos nagy szeretetedet köpöd ilyenkor szembe!

Ha valakit igazán szeretünk, akkor az nem alapszik feltételeken, nem csak akkor érzek így iránta, ha ezt, meg ezt teszi velem, hanem szeretem, mert csak. Ha ez nem így van, akkor valószínűleg csak az egomról szólt ez a “szeretet” és ahogy ő már nem úgy tölti be a szerepét, ahogy én azt tőle elvártam, reméltem, már csak egy hazug, szemét alak lehet. Szerintem ide a legnehezebb eljutni, itt bukunk el sokan, hogy valójában nem szívből szerettünk, mert akkor most szeretettel engednénk el a másikat, vádaskodások nélkül. Ez sem baj, csak ismerjük ezt fel, nem szégyen ezt észrevenni, a szeretet fogadását feltétlen adását mind- mind tanuljuk. De fontos ezeket a felismeréseket legalább magunknak őszintén bevallani, ha tényleg minőségi változást szeretnénk végre a kapcsolatainkban.

“De én mindent megtettem érted..”

Ebben a mondatban minden ott van. Terítékre kerül minden egos program, egyedül csak az őszinte feltétel nélküli szeretet hiányzik belőle. A szeretet nem striguláz, nem tartja számon mit tettél vagy a másik mit tett, mert önzetlen, nem hánytorgat, nem vár érte viszonzást, csak megnyílvánul, jelen van, ad magából, akár viszonzatlanul is! És történjen bármi, ha mi ezt a szeretetet valóban szívből áramoltattuk a másik felé, akkor a történet végén bármi is történt, eszünkbe sem jut ezeket mérlegre helyezni.

Az egos szeretet viszont csere kereskedelemben gondolkodik és mikor oda kerül a sor, hogy téged támadás ért, elő is veszed a kis jegyzetfüzetedet, ahová feljegyzted mennyi mindent tettél a másikért. Ügyesen, megtévesztően ad, amikor látszólag ad, közben elvenni akar. Azt mondod Te ezt szívből teszed, miközben emögött tudatalatti elvárások, szeretet kicsikarása, megfelelések, programok százai futnak igazából a szeretetbe öltöztetett maszkjaid mögött. Hamis.

Mindegy mit tett a másik, vagy mi mit tettünk, senki más nem felelős a saját helyzetemért hiába is áltatom magam és hárítok. Bizonyára voltak jelek, mindig vannak, én mégis vállaltam, hogy tovább megyek és ha már vállaltam, akkor később ne akarjak mást hibáztatni a saját döntéseim miatt. Másrészt, ha a szeretet valódi volt, akkor fel tudom ismerni, hogy nekem ez már valóban nem okozott örömet, ez már nekem is sok volt, átlépte a határaimat, de ettől még nem kívánok rosszat a másiknak, sőt.. csak felismertem mire van szükségem és ez az, hogy talán nem egymáséi voltunk.

Nem kell következtetéseket levonnom negatívan, sem magamról, sem a másikról. Mindenki azt tette, amit tennie kellett abban a helyzetben és ott, ahol éppen tart. Ez az egyetlen igazság, ha félre tesszük az ítélkező énünket és lehámozzuk a történetet. A történetet, ami csak máz, csak a díszlete annak, amire nekem bármennyire most nem tetszik, szükségem volt, hogy benne meg lássam magamat, hogy hol tartok.

Nem tetszett a darab? Te rendezted, a másik csak beleállt abba a szerepbe, amit Te magadról még mindig hiszel és amit a másikra tudattalanul kivetítettél (kiosztottad a szerepet). Meg kell érteni ebben a helyzetben, hogy lehetne ebben bárki a másik főszereplő. Velünk szemben, csak ezt a szerepkört képes felvenni a másik, mindaddig, amíg bennünk nem változnak mélyen a dolgok.

Most van lehetőséged más szerepet szánnod saját magadnak és a jövőbeli társadnak, ha ezekkel végre foglalkozol. Ha előveszed magadat és ezeket a félelmeidet, sémáidat, amiket öntudatlanul működtetsz a kapcsolataidban, a világodban. Jobb történet enélkül sajnos 10 év múlva sem lesz, ha sosem állsz neki ennek az önmunkának, így csak a világod lesz egyre görbébb és számodra igazságtalanul csúf! Pedig nem az élet büntet, csak Te nem vagy hajlandó ezekkel foglalkozni, egyszerűbb külső okokra hárítani a szenvedésed forrását, pedig a saját mondatodban Te vagy az alany, senki más. Bocsáss meg magadnak, bocsáss meg a fájdalmad tükörképének, köszönd meg neki, hogy láthattad benne, mi az, ami még elhatárol téged a boldogságodtól és alázattal tanulj a múltból, hogy növekedhess.

Te mersz tanulni a tükörből? És hogy állsz az elengedéssel?

Kép: unsplash.com

You Might Also Like...

No Comments

    Leave a Reply

    Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

    %d blogger ezt szereti: