Életleckék

Dolgok, amiket meg kéne tanulnunk újra a gyerekektől

A gyermekek az érintetlenségük miatt ragyogóak, tiszták, elevenek és boldogságot sugárzóak. Azt hiszem, ehhez a gyermeki énünkhöz kéne nekünk is visszatalálnunk. Sokszor figyelem őket, ahogyan az utcán szembejönnek velem, és rám mosolyognak. Sosem azt irigyeltem tőlük igazán, hogy gyermeteg álomvilágban élnek, hanem sokkal inkább azt, hogy az ő hitük még igazán él. Ahogyan azt is, hogy korlátok nélküli kíváncsiságuk eleven és van bátorságuk lépni, az ismeretlen felé. Ők még nem félnek, hogy elesnek. Ha így is lesz, felállnak és újra próbálkoznak, sokszor még nagyobb lelkesedéssel.

A félelem nem létezik

Bennük még nincsenek beidegződések. Nincsenek olyan meghatározó lelki traumájuk, amik tudat alatt megálljt parancsolna bennük, hogy szabadon, önfeledten éljenek, azt tegyék, amit éppen a szívük diktál. Még nem az ész dominál náluk, hanem a belső intuíciójuk, amiben megkérdőjelezhetetlenül még hisznek és gondolkodás nélkül követik azt. Mennyivel szabadabbak vagyunk mi is, ha olykor nekünk is sikerül ezt a belső hangot meghallani és követni! Amikor tudjuk, hogy nincs lehetetlen! És mennyivel nagyszerűbb élményekkel, sikerekkel gazdagodunk ilyenkor.

Miért nem cselekszünk gyakrabban így? Az élet csak akkor keményíthet meg minket, ha hagyjuk. Ha elhisszük, hogy a kudarc, átok volt és nem vesszük észre, hogy végső soron az is csak minket szolgált. Egy félrelépés, nem ok arra, hogy elvegye minden kedvünket attól, hogy legközelebb majd ügyesebbek legyünk! Sokszor helytelen következtetéseket vonunk le a félresikerült próbálkozásainkból, a nagatív élményeinkből és bezárkózunk, falakat emelünk, ahelyett, hogy ezekből a helyzetekből erőt merítenénk.

A csodák viszont léteznek

Itt most nem is csak arra gondolok, hogy ők még tényleg hisznek a csodákban és sokkal nyitottabbak mindenre, hanem igazán arról, hogy mennyire jelen vannak és ettől ők tényleg látják az igazi csodákat. Mi már annyira kiestünk a jelenből, hogy az is nagy dolog, ha a figyelmünket öt percig rajta tudjuk tartani valamin, nem keressünk kényszeresen újabb elfoglaltságot, csak hogy valami lekössön minket, és elterelje a gondolatainkat.

A gyermekek ezzel szemben, még el tudnak veszni a fantáziájukban és még valódi rácsodálkozással tekintenek a világra. Egy katicabogár megfigyelésében ott van minden csodálatuk és életszeretetük. Ők még észre veszik a világ apró kincseit. Mi már miért nem? Pedig ezek azok a dolgok, amik valódi boldogsággal tölthetnék meg a szívünket. Ezeken keresztül, újra beleszerethetnék a létezés csodájába és végtelenségébe. Ha így tennénk, sokkal több lehetőségeit, szépségeit vennénk észre az életnek. Annak a lehetőségét, amikor éppen a boldogságot nyújtja felénk.

Feltétel nélküli szeretet

Egy gyermekre, ha rámosolyogsz, vissza fog mosolyogni. Hogy miért? Mert nincs még benne sem ítélet, sem elvárás, hogy miért ne adná neked a mosolyát. Csak a szeretet, a jelenlét van benne. Nem kérdez, nem vár, csak van és éppen ezért adja, tudja, hogy a szeretetet vétek lekorlátozni. Mi már megkoptunk. Mi már nem adjuk csak úgy, mert rosszul tanultuk meg életünk leckéit. Mi már meggondoljuk, hogy adhatjuk-e, százszor is! Mi előbb látni szeretnénk valamit a másiktól, mielőtt adnánk. A mi szeretetünket már ki kell érdemelni, játszmázunk, biztonsági kérdést csináltunk belőle,óvatoskodunk, miközben csak egyre nagyobb távolságot teremtünk egymás között.

Valójában nem a sérelmek zárják be a szívet, hanem az, hogy félünk szeretni, félünk már kapni és így nem tudunk adni sem igazán. És ami a legszomorúbb, önmagunkat sem vagyunk képesek igazán szeretni és így másnak sem engedjük, hogy minket szerethessenek. A szeretet már azért nem talál meg minket, mert önmagunkban eltorlaszoltuk annak természetes áramlását. Ezért ér még több csalódás vagy kudarc és nem azért, mert igazán mertünk feltétel nélkül szeretni.

Az igazság az, hogy már rég nem tudunk feltétel nélkül szeretni és ez a legnagyobb vizsgánk az életben. Címkék, elvárások, ígéretek, fogadalmak, óvatosságok, kétségek, ítélkezések, bizalmatlanság nélkül. Mi lenne, ha a mégis megpróbálnánk? Mi lenne, ha most megnéznénk mi van akkor, ha csak úgy szeretünk, mint a gyermekek, szívből bátran, feltétel nélkül és önzetlenül. Hiszen a falakat már ismerjük, azt is tudjuk, hogy azok mit teremtettek az életünkbe.. kirekesztettséget, magányt, keserűséget és kiábrándulást. Akkor mit veszíthetünk azzal, ha új utakra lépünk? Vagy jobban mondva, vissza, az eredendő gyermeki énünkhöz, aki még nem félt szeretni.

Kép: pixabay.com

pexels.com/Zun Zun

You Might Also Like...

No Comments

    Leave a Reply

    Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..