A Szívérintő a blogom legmélyebb és legszemélyesebb bejegyzései, melyek nagyon sokat jelentenek nekem és még visszaolvasva is sokszor tanulságosak számomra.

Szívügyeimet, lelki tusáimat osztom meg veletek őszintén, a Vallomások kategóriában.

Számomra az is egy lélekterápia, hogy csak kiírom magamból, amit éppen érzek, ami foglalkoztat. Van, hogy szívből, van, hogy tudatosan egoból, hogy szembe nézzek a félelmeimmel és kicsit hátrébb lépve ránézhessek azokra a pontjaimra, melyek tudat alatt működnek bennem.

Amikor kiírom, sokszor már meg is könnyebbülök, esetleg már nem is úgy gondolom, de kellett, hogy megértsek belőle valamit.

Régebben sokkal több energiát adtam az ilyen írásaimnak, ma már kevésbé. Pontosan azért, mert nem akarom éltetni azt az energiát, azt az attitűdöt, amit ezek a sorok árasztanak.

Rájöttem, hogy ha a figyelmemet és az energiámat abba fektetem, hogy szerelmes ódákat zengjek és nyalogassam a sebeimet, az bár lehet, hogy nagyon közkedvelt lesz, mert sajnos sokan szenvedünk, sokan tudnak vele azonosulni, ugyanakkor, így még több teret adok neki. Hiszem, hogy ahol a figyelem, ott az energia. Nem akarom már ezt erősíteni mást szeretnék megtapasztalni. Ha nem akarom azt látni az életemben, ami miatt korábban szomorúnak éreztem magam, akkor nem ismétlem, nem árasztom ki a világba még én is, mindezeket megerősítve. A kimondott és írott szónak hatalmas ereje van. Ez egyszerű tudatosság. És bevált. Tényleg sokat változott az életem már attól is, hogy én nem választom tudatosan az áldozat szerepét, az örökös agyalást és elmélkedést a szívem zörejeiről. Helyette sokkal több időt és figyelmet szántam arra, amit szeretek, ami van és amitől boldog vagyok. Szívzörejek mindig lesznek, de ha választhatok, márpedig választhatok, akkor nem erre fókuszálok.

Persze nem mondom, hogy soha nem írok már ilyen vagy ehhez hasonló írásokat, mert néha tényleg jó terápia. De már sokkal tudatosabban válogatom meg, hogy én mit küldök ki magamból a világnak, hiszen pontosan az fog visszaérkezni hozzám is, újra és újra..

Ezek az írások tényleg nagyon őszinték és személyesek. Aki ismer, az igazán tudja rólam, hogy nem szokásom ilyen mélyen kitárni a lelkem. Amikor először tettem, magam is meglepődtem, hogy képes voltam ilyen nyíltan felvállalni és megmutatni az embereknek az érzéseimet. Nagy páncélt dobtam le ezzel magamról. Úgy gondoltam, hogy talán az én érzéseim és vívódásaim, másnak is segítség lehet. Remélem, hogy szeretettel fogadjátok.