Pszichológia

Egy introvertált félelmei

Ha mind ezt elmondjuk, azt hiszik, hogy csodabogarak vagyunk, pedig mi nem akartunk ilyenek lenni, de ez van. Mi sem bántjuk őket, hogy olyan hangosak, ránk se nézzenek úgy, mintha Ufók lennénk, csak mert látszólag csendesebbek vagyunk!

Bemutatkozás

Nincs annál rosszabb egy introvertált számára, mikor egy új közösségben mindenkit megkérnek arra, hogy mondjon magáról pár szót. Egy introvertált itt kap egy néma szívinfarktust. Teljesen görcsbe rándul a gyomra és egyre idegesebb lesz ahogy közeledik az ő kötelező beszéd köre. A gond ott kezdődik, hogy normálisan akar válaszolni, lehetőleg nem felsülni, nem túl sokat mondani, de nem is felszínes maradni. Az eredmény persze egy remegő gyomorral elhadart fejetlen, összefüggéstelen mondatok zöme lesz, és az elvárástól, a nyomástól oda a kreativitásunk, a sokszínűségünk, mind az, ami bennünk van, akik vagyunk, amit megmutatunk mi nagyon szívesen, csak ez ne legyen erőltetett és hirtelen rajtaütés szerű.

Nem szeretjük, ha mindenki csendben van és minden szem ránk szegeződik. Emlékszem, iskolában a tanár mindig azt kérte a diákoktól, hogy tiszteljük meg egymást azzal, hogy amíg a felelő felel, addig nem zavarjuk meg, és rá figyelünk. Én azt kívántam, hogy bár tiszteletlenek lennének velem az osztálytársaim, nyugodtan beszéljenek a padtársukkal, bármit, csak ne engem nézzenek! Ebben az esetben tökéletesen képes voltam a tanárt lenyűgözni, mit is tanultam meg előző órán, de a sok figyelő szempár teljesen lebénított hiába tudtam, amit tudni kellett.

Valaki van a folyosón

Elindulnék otthonról, de hallom, hogy egy szomszédom kint van a folyosón, esetleg egy másik szomszédommal társalog. Megmagyarázhatatlanul rám tör a “jaj ne” érzés. Egy darabig toporgok még a lakásban, de valamikor már tényleg el kéne indulni. Ártalmatlan, másnak semmit mondó hétköznapi történés, nekem meg már most keresztbe vágja a napom. Megint a kötelező kör, a kötelező mosolygás és ha peches vagyok még kérdez is valamit. Igen, nonszensz, hogy az ember lánya ilyenen kiakad és ezt gyomorszorító pillanatnak éli meg, de ez van, ilyenek vagyunk. Persze még sosem haltam bele, “a köszönöm, jól vagyok, és Ilonka néni hogy van?” című mondatokba, de ha nem muszáj, kihagynám, mert valamiért feszélyez, én csak mennék a dolgomra.

Mikor csak úgy hozzád szólnak a buszon vagy a megállóban

Éppen zenét hallgatsz, vagy csak nézel ki a fejedből. Minden happy, jobb nem is lehetne, hogy éppen el vagy merülve a gondolataidban, és valaki oda jön hozzád, épp most (nem mintha máskor jobb lenne, ne jöjjön oda sose! ). És ő barátkozni akar, hirtelen megosztja veled a fél életét, miközben Te olyan jól el voltál magadban. Nem vagyok antiszociális, sőt, jobb napokon magam is vevő vagyok az ilyen spontán álljunk szóba idegenekkel, legyünk nyitottak a világra elméletekre, keresem én az emberek társaságát, ha szükségem van rá, ha olyan napom van, ha úgy érzem megfelelő időt töltöttem magammal és rendezett vagyok belül. De mikor az egész napomat az egyébként is extrovertált kötelező létben töltöttem, akkor abban a buszmegállónyi pillanatban szeretnék kicsit egyedül lenni és kizárni mindent magam körül, pontosan azért, hogy feltöltődjek és aztán szívből mosolyogjak rád az utcán.

Túl közel vagy

Beszélgetés közben vannak bizonyos emberek, akik szeretnek belemászni az aurámba, nincs védekezés ellenük, hiába hátrálsz ő újra bele fog mászni. Ezt már akkor is észrevettem, mikor csak várakozom a megállóban. Bárhova állhatna, rengeteg hely van, de ő mögém áll. Hova máshova, mint bele a hátamba?! Hasonló helyzet, mikor megyek az úton, és előttem vannak, vagy épp mögöttem túl szorosan. Fulladás, mintha leszívnának, mintha korlátoznának. Persze erről is tudom, hogy nagyobb baj ne érjen az életben.. de azért na.. ha nem vagy a bizalom körében, ne haragudj, de zavar a közelséged.

Mit csinálsz pénteken kérdés hétfőn

Na, ne tervezzünk mindig ennyire előre, vagyis, még mindig jobb, hogy most kérdezed, mintha spontán az nap tetted volna fel. Tudom, tudom, hogyan tehetne velünk jót az ember?! Az az igazság, hogy fogalmam sincs mi lesz még akkor, jobban mondva, én hogy leszek éppen akkor. Mivel ismerem magamat, tudom, hogy a hangulatváltozások csak úgy jönnek-mennek, attól függően, hogy az nap, mennyi inger ért, és főleg, hogy milyen. Nem szeretek csalódást okozni, de nem szeretek korlátozva se lenni, szeretem magam alakítani az életem folyását, hogy éppen mihez van kedvem, talán néha túlságosan is. Hidd el, néha magam is szenvedek attól, hogy olyan vagyok amilyen. Ez már eleve egy külön bélyeg, amit magamon viselek, és amivel nap mint nap harcolok.

És tudod mi az igazság? Hogy valószínűleg a hosszú emberekkel érintkező hétköznapok után, semmi másra nem fogok vágyni, mint hogy kicsit nyugodtan egyedül legyek, olvassak, alkossak, vagy valami olyan programon vegyek részt, amihez akkor éppen felkészült és jó kedvű vagyok. Megeshet, hogy ha akkor is áll még a meghívás, örömmel elfogadom, nem vagyok remete, én is imádok szórakozni. Persze tökéletesen megértem azt is, hogy ez a hozzáállás nem mindig működtethető a másik féllel szemben. Nekem mindegy, nem fogok megharagudni, ha addigra már neked nem jó, mert én egyedül is jól érzem magam péntek este.

Kinek ismerős?

Kép: pixabay.com

You Might Also Like...

No Comments

    Leave a Reply

    Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..