Blog Elmeprogramok Tudatosság

Lehetnék több is

„Úgy érzem megbuktam.” – Ez az a mondat, melyet sokan magunkban rejtegetünk. Aminek tudat alatt hatalmat adtunk és ami miatt egyre jobban szorongó emberekké válunk. Sokszor talán már észre sem vesszük, hogy kifelé is, akarva akaratlanul, erről kommunikálunk. Minden kiáramló tettünkkel, gondolatainkkal, megerősítjük azt a belső frusztráltságunkat, hogy tényleg nem jó az életünk, értéktelenek és áldozatok vagyunk a saját életünkben. És ezzel a kör bezárul, hiszen az vagy, amit elhiszel magadról.

A szorongás, az elégedetlenség, amiatt, hogy az életünk nem olyan, amilyennek elképzeltük, olyan mint egy lassan kialakuló gyomorfekély. Sokszor szó szerint, hiszen ma már tudjuk, hogy a testünk jelzései, megbetegedései, első sorban lelki eredetű okokra vezethető vissza. A stressz, az önbizalomhiány, a félelem, a nem vagyok elég jó, az önszeretet, mind a gyomorban, emésztésünkben kialakuló problémákhoz vezet.

Minél jobban elnyomjuk ezeket az érzéseket, minél nagyobb az ellenerő, vagyis a belső feszültség, annál jobban felemésztenek minket fizikailag, szellemileg és lelkileg.

De hogyan lehetne áthidalni azt az érzést, hogy nem vagyunk elég jók? Hogyan lehet elengedni az aggódást? Elcsendesíteni az elménk zakatoló, túlélésért és biztonságért kiáltó felelősségre vonását?

És bár féligazság, de mégis, a legnagyobb bullshit tanács lenne, ha egyszerűen csak azt mondanám, hogy ne hallgass rá. Valóban nem célszerű nagyobb jelentőséget tulajdonítani neki, mint amiről jelzést ad, de még a tudatosabb emberrel is megesik, hogy bizony le áll vele vitatkozni, vagy kicsit enged neki. Mégis, aki már picit is tudatosabb kapcsolatot ápol önmagával, az már gyorsabban felismeri, hogyan ilyenkor csak felborult az egyensúly és célzottan, hatékonyan kezeli a kibillent állapotot. Erre bárki képes. Ugyanannyira tanulható, mint az, hogy megtanultunk félelemben élni.

Nem mindegy, hogy te eteted az elméd, vagy ő etet téged

Amikor elégedetlenek vagyunk, értéktelennek érezzük saját magunkat, az első lépés, hogy változzon az életünk az, hogy mindezzel a belső kis csomaggal, szembenézünk. Jó, ha felfigyelünk arra, hogy mi az, ami miatt jelen pillanatban nem élünk harmóniában önmagunkkal, de ezután, már a lelkünkre kéne több időt szánni, hogy a megoldás, közös erővel megszülethessen.

Az elménk nem az ellenségünk, csak kicsit más az indíttatása, a működése, és az élethez szükséges elve arról, hogy nekünk mire van szükségünk az életben ahhoz, hogy boldogok legyünk. A legnagyobb különbség az elme és a lélek között, az, hogy az előbbi számol, kalkulál, tervez, a múltban és a jövőben tölti az ideje nagy részét, az utóbbi pedig csak van, megfigyel, magába szívja a tapasztalatokat, a jelenben.

Az elmének mindig lesznek feltételei, soha el nem múló és még be nem teljesedett vágyai, azért, hogy látszólag elégedett legyen egy rövid időre. Legtöbbször inkább az a turpissága, hogy elhiteti velünk, hogy akkor majd minden jó lesz végre, ha mindezeket eléri.

A léleknek már most is mindene meg van, amire éppen itt és most szüksége van ahhoz, hogy létezzen. Nincsenek feltételei ahhoz, hogy a teljesség áhított állapotát elérje. Nem készít listát arról, hogy mitől lenne boldog, nem címkéz fel semmit, csak megnyilvánul, létezik, mert ő tapasztalni szeretne. Amikor a kettőt együtt képesek vagyunk összehangolni, akkor igazán jó csapatot alkotnak.

Rajtunk múlik, hogy a különböző élethelyzetekben, kinek adjuk oda a stafétabotot. Hiszen lehet, hogy a lélek, a maga nemes egyszerűségével, egy tapasztalat kedvéért lazán belenyúlna a konnektorba és olyankor azért jó, hogy ott az elménk, aki a biztonságunk érdekében, azt mondja, „Ez nekünk nagyon nem lesz jó!”

A baj csak az, hogy legtöbbször, nem csak funkcionálisan használjuk az elménket, akkor amikor tényleg szükség van rá. Valahol út közben, elkezdtünk túlzott figyelmet fordítani az elménk kétkedéseire, félelmeire, aggódásaira. Több teret adtunk neki, mint a lelkünknek, kibillent az egyensúly. Megtanultunk hinni annak, amit mond, akkor is, amikor nem az ő szavára kéne adnunk.

A túlzott figyelemmel erőt és bizonyosságot adunk az elménknek arról, amitől félünk. Ezt önsorsrontásnak is nevezhetnénk. Hiszen ha minden figyelmünket a kudarctól való félelmünknek vagy elégedetlenségnek szenteljük, azt egyre nagyobbá növesztjük. Kívül és belül egyaránt, ez lesz a látható eredmény. Ahol a figyelem, ott az energia.

Ebből a helyzetből, csak a tudatosságunk segítségével emelkedhetünk ki. Nem mindegy, hogy kit etetünk, csak a saját belső elhatározásunkon és a tudatosságunkon múlik, hogy mire szeretnénk figyelni, mit szeretnénk növeszteni az életünkben.

Nem kötelező az elégedetlenséget választanod

Tényleg nem. És tényleg csak egy választás, ami azzal kezdődik, hogy a hiány helyett, több figyelmet szánunk az életünkben mindannak, ami van. Itt jön be a lélek ereje.

Mit csinálunk rosszul amikor az elménkre hallgatunk? Hogyan jutunk el odáig, hogy az ő hangja, sokkal hangosabb lesz a lelkünk hangjánál? Nagyon leegyszerűsítve, nemet mondunk a körülöttünk zajló jelenre.

Aki sokat gondolkodik, az sok elégedetlenségre adó okot fog találni, megakad. Aki keres az talál. Aki jelen van, aki cselekszik, az tapasztal, kapcsolódik az élethez, együtt áramol vele.

Az utóbbi ember nyitott, az előbbi zárt. Aki zárt, az csak a fejében járkál körbe-körbe, csapdába ejtve önmagát. Aki nyitott, az lehetőséget ad magának arra, hogy táguljon, ezzel együtt sokkal több dolgot elérhet, sokkal elégedettebb, színesebb, gazdagabb életet teremtve önmagának.

Hiszem ha látom – Akkor engedd meg magadnak a tapasztalatot

Add meg a bizonyosságot az elmédnek, hogy nem kötelező mindent fekete-fehérben látnia. Szerezz valódi, és a személyiséged jelenlegi állapotából, akár egy új bizonyosságot arról, hogy igazán mire vagy képes. Sikerélményt, önbizalmat, csak a lehetőségeid kiaknázásával szerezhetsz magadnak. Magadba zárkózva, bátortalanságból nemet mondani önmagadra, nem csoda, hogy nincs más esélyed sem, mint hinni, a csak fejedben létező gondolatoknak. Az élet nem az elmédben kezdődik és ér véget. Ahhoz, hogy igazán a részese legyél, ki kell jönnöd onnan és kézzel fogható tapasztalatokra, élményekre van szükséged.

Megcsappan az életerőnk, egyre fáradtabbak, rezignáltak, frusztráltak leszünk. Ezek az érzések mind-mind figyelmeztetnek minket, hogy nem vagyunk elevenek, nem élünk.

A lényed tapasztalni szeretne benned, felszabadultan menni felfedezni, jelen lenni, áramolni. Így érezheted, hogy szárnyalsz, elégedettséggel a szívedben, de az elmédben ragadva, lekorlátozod saját magadat. Valójában azért szorongsz, mert nem vagy szabad, nem lüktetsz a saját életedben, ez hiányzik és ezt érzed, elégedetlenségként. Nem azért érzel így, mert még nincs párod, nincs nagy házad vagy mert még nem futottál be nagy karriert, hanem azért, mert vegetálsz a saját életedben, toporogsz.

Lehet, hogy kiskorodban nem tudtál jól fára mászni, de azóta sokkal nagyobb lettél, rengeteget változtál és változol folyamatosan. Már az az ember sem létezik, aki tegnap voltál. Minden percben képes vagy új emberként jelen lenni a saját életedben.

Frissítsd, írd felül az elméd múltból megszerzett következtetéseit, mintáit, hiedelem rendszerét. Cselekedj, mert amíg meg sem próbálod, addig csak a fejedben lévő illúziókra, vagy már ideje múlt hamis gondolatokra építed az életedet.

Elvesztegetett idő minden perc, amit a kesergésből, félelemből, vegetáló állapotban töltesz. A változás veled kezdődik, abban a pillanatban, amikor bátran igent mondasz az életedre és a lelked hívására. Ha valami nem sikerül, az nem jelenti azt, hogy kudarcot vallottál. Minden út önmagad megtapasztalására hív és ha ezen az úton haladsz, biztos lehetsz benne, hogy csak gazdagabb leszel.

Képek: pexels.com/Tobi

You Might Also Like...

No Comments

    Leave a Reply

    Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..