Elmeprogramok

Haragudni könnyű, megbocsátani nehéz

Megharagudni valakire nem nehéz dolog, az egonk könnyen sérelmezi, ha az identitásunkat valaki megkérdőjelezi, vagy a vélt személyiségünkbe beletipornak. A megbocsátásra való képesség viszont erény, nagyon kevesen vagyunk rá képesek, pedig ez árulkodik a személy bölcsességéről, önmaga és mások elfogadásáról. Többre becsülendő, mint egy értelmetlenül fenntartott ” haragszom rád” konokság, még ha jogos is volt, de amiről később már nem is tudjuk miért ragaszkodtunk ehhez az álláspontunkhoz, mégis megmérgezi két ember között a szeretetteljes kapcsolatot, sokszor csupán dacból.

Szokták mondani, hogy legjobban igazán azok tudnak minket megbántani, akiket szeretünk, és ebben nagy igazság van, hiszen valószínűleg ezeket az embereket engedjük magunkhoz a legközelebb. Sajnos, emiatt, velük szemben lesznek a leginkább elvárásaink, hogyan kéne viselkedniük, hogy nekünk jó legyen, ahogy mi, helyesnek véljük. És ezzel oda is az elfogadás, milyen álszent is, nem igaz?

Ha szeretek valakit, úgy szeretem, ahogy van, látom a hibáit is, tudok a jó és rossz tulajdonságairól egyaránt, de ha vele vagyok, ha őt befogadtam az életembe, akkor számomra ez azt jelenti, a hibáival együtt akarom, ez ő és én nem kívánom megváltoztatni, mert az már nem ő lenne és én így szeretem, ahogy van. Ha valakit nem tudok úgy elfogadni, amilyen, mert annyira különbözünk, akkor azzal a személlyel egyszerűen nem érintkezem, de ettől még nem is utálom, csak megtartom a tisztes távolságot. A szüleink, a legjobb barátaink, vagy a párunk ingereire és cselekedeteire vagyunk a legérzékenyebbek. Például a szerelmünk tesz valami olyat, ami számunkra fájdalmas, vagy elfogadhatatlan, és úgy érezzük elárult, semmibe nézte az érzéseinket, majd napokig vagy hetekig nem szólunk egymáshoz, és azt várjuk, hogy a másik igen is tegye jóvá, vagy legalább is, mutasson megbánást bűneiért.

Vezeklésre kárhoztatjuk, annak fényében, hogy majd ha úgy teszel, és annyit a megbocsátásomért, amennyit én úgy érzek, egyenlő azzal a fájdalommal amivel akkor megsértettél, akkor megkapod a kegyelmemet. Valljuk be, így leírva a sértettnek is lenne miről elgondolkodnia, bármit is tett az elkövető. Pedig a harag nyersen kimondva pontosan ezt közvetíti. Igazából ebben az állapotban vagyunk teljesen az egonk bűvkörében, felsőbbrendűségében. Ez már rég nem az abban a pillanatban érzett fájdalomról szól, csak a hozzá kötődő bosszúról és gőgről. Az ego ordibálásáról, hogy Te engem igen is megbántottál!

Pedig sok esetben, egy őszinte beszélgetés után kiderülhet, hogy csupán a felek, öntudatlan, érzelmi reakciói és elfojtott sérelmei kerültek ilyenkor gombnyomásra, amit ez a beszélgetés, felszínre hozhatna, hogy akkor, ki mit és miért tett, vagy mondott és talán nem is úgy gondolta.. és akkor békéhez vezetné a feleket. Ilyenkor, mégis inkább kígyót-békát mondunk egymásra hirtelen haragunkban, további sérelmeket okozva egymásnak, egy olyan felfokozott állapotban, amikor tombolunk mérgünkben, és ez csak még távolabb löki a két félt egymástól. Nagyon ritka, amikor úgy vagyunk képesek megélni a fájdalmat, hogy – ez most nem esett jól, megbántottál és egy kis időre van szükségem, hogy feldolgozzam ami ért, de szeretnék megbocsátani, mert fontos vagy.

Vagy sajnálom, elhiszem, hogy bánod, amit tettél, megbocsájtok, de a továbbiakban nem tudok már olyan szeretettel melletted lenni, mint egykor, ezért jobb, ha most békével elválnak az útjaink. Ugye mennyivel érettebb és szeretetteljesebb ez a hozzáállás? Mindenből lehet tanulni, és nem hiszem, hogy életünk utolsó perceiben arra lennénk büszkék, hányszor tudtunk makacsul az egonkra hallgatni, hanem hányszor voltunk képesek szeretni, szívből élni. Egy számunkra fontos személy, és általában a párunk, az egyik legjobb önismereti tükör az életünkben. Az, ahol ő engem képes volt megbántani, ott abban, önmagamban nem vagyok békében, nem vagyok stabil és az ő tette, erre most egy jó nagy pofonnal rámutatott. Persze nem kell érte kezet csókolni, de valahol mégis felfedezhetnénk minden konfliktusunkban a hálát.

A harag az emberi testben és lélekben hatalmas károkat képes elraktározni és szépen lassan felemészteni a lényünket. Aki folyton mindenen megsértődik az biztos, hogy egyáltalán nincs kibékülve sehogy sem önmagával, és inkább mindenki másra haragszik a legkisebb ütés miatt, mint hogy észre venné, nem a világ van ellene, hanem ő maga van saját maga ellen, saját magára haragszik a legjobban. Nem csak a mások által okozott sérelmek képesek minket megakasztani az életünk boldog áramlásában, hanem a saját hibáinkat sem vagyunk képesek megbocsátani magunknak, sőt, sokszor talán ezzel küszködünk a legjobban. Ha valaki megbánt, és fájdalmat okoz természetes reakció, hogy nem vágunk hozzá jó képet és nem öleljük keblünkre, hogy “de jó, hogy megmutattad hol van még bennem dolgozni való blokk, amivel igazából magamban nem békéltem meg! ” Ennek ellenére, a haragot táplálni és fenntartani tényleg önpusztító tulajdonság, ráadásul az a fájdalom igazán azt a pillanatot töltötte be, de mégsem tudunk túllépni rajta, és a jelenben új lehetőséget adni magunknak és másoknak. Mind hibázunk, mind elkövetünk olyan tetteket, amit lehet, hogy a meglepésük utáni első pillanatban már valóban őszintén sajnálunk, de nem nyerünk megbocsátást a másik szemében, mert számára örökre leírtuk magunkat. Ezt is el kell fogadnunk.

A megbocsátás az az illat, melyet az ibolya hint arra a cipősarokra, amely eltapossa őt.

/Mark Twain/

A valódi szeretet önmagában nem ismeri a haragot, ez csak az elme szüleménye, védekezése. Megcsal a párod és úgy érzed, oda a bizalom, oda minden, amit eddig a kapcsolatotok tisztaságáról hittél. Megbocsátani ilyenkor nem azt jelenti, hogy amit tett, arra többé nem emlékszel, és meglehet, azt a bizalmat újra felépíteni lehetetlen, de önmagadnak és a másiknak is megadni azt a lelki békét, hogy a másik elengedésével szívből meg is bocsátasz és így teszel pontot a kettőtök kapcsolatára, téged is feloldoz az alól, hogy egy kínzó fájdalmat cipelj ez után akár évekig a szívedben, ami innentől az összes további kapcsolatodat öntudatlanul szennyezni fogja. Néha elfelejtünk önmagunkba is nézni, mi mivel járulhattunk hozzá, az adott helyzet elfajulásáig és ezzel nem magunkat kell hibáztatni, csupán a saját részünkért vállalni a felelősséget.

Napjában többször is cselekedhetünk, mondhatunk valamit úgy, hogy egy számunkra fontos személyt akarva, vagy akaratlanul is, de megbántunk, vagy velünk teszik ugyanezt. Életünk során állhatunk a vétkesek és az áldozatok padján is egyaránt, és a haragunk közepette erre emlékeznünk kéne, mikor ítélkezünk. Emlékeznünk kell, hogy két ember között a szeretetnek, sokkal erősebb kapocsnak kell lennie, a pillanatokra, amikor tettünk egymásért, és nem az egonk értelmetlen, gyermeteg gőgjét előrébb helyezni és felrúgni ezért valami értékeset az életünkben. Egy igazi szereteten alapuló kapcsolatban valószínűleg több boldog emlék van, mint egy pillanatnyilag rosszul meghozott döntés.

Mindannyian tartunk valahol, és a minket érő számtalan nyomás és elvárásban néha olyan ember mellett roppanunk össze, akinek utoljára okoznánk fájdalmat egy jobb pillanatunkban. Mégis, van ilyen, hiszen általában ők vannak körülöttünk és tudnunk kell beismerni, ha igen is hibáztunk, és ha a másiktól már nem is számíthatunk megbocsátásra, magunknak legalább meg kell adnunk ezt a feloldozást. Hibázni emberi dolog, és talán van, ami már helyrehozhatatlan, de van, ami csak a megbocsátás képességét tanítja nekünk, és ettől még nem kell kukába dobni miatta a kapcsolatot is. Abban az esetben, mikor a szeretet két ember között gyenge lábakon állt, és nem övezte több öröm és egymás segítése, akkor valószínűleg csak idő kérdése volt, hogy ez a talaj mikor szakad be alattunk, és a próbát nem fogja ki állni a legcsekélyebb emberi baklövés sem, de még akkor is hatalmunkban áll szeretettel elengedni valakit. Az életünk túl rövid ahhoz, hogy haragra vesztegessük és nem hogy nem visz előre, a harag egyedül minket fog csak pusztítani és nem azt akire haragudni akarunk. Megeshet, hogy később, bánni is fogjuk, hogy olyan személyt zártunk ki az életünkből, mert a sértettségünk, a büszkeségünk erősebb volt a szeretetnél, aki igazából nagyon is fontos nekünk.

Te hogy állsz a megbocsátással? Oszd meg kommentben a tapasztalatodat, véleményedet.

Kép: pixabay.com

You Might Also Like...

No Comments

    Leave a Reply

    Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..