Kapcsolatok Vallomások

Amikor megtalálod a társad

Vajon tényleg létezik az igazi társ? Csak egyetlen igazi társ létezik? Egyszer majd eljön fehér lovon vágtatva és bekopog? Vagy egyszer csak ott áll előttünk és az a cipellő, csakis rá fog illeni? Szüksége van a segítségünkre, hogy megtaláljon vagy ez elrendeltetett? És mennyire igaz az az elmélet, hogy manapság félünk az intimitástól?

Én féltem. Nagyon. Tudtam róla, de igazán csak most kezdem megérteni ezt a belső konfliktusomat. Most, hogy itt vagy, melletted tisztul a kép igazán.

Mondhatnám és mondom is, hogy a Te szemeden keresztül látva magamat, még a gyűrött arcomat is megszerettem. Arra eszmélek fel, hogy napról napra jobban érzem magam szabadon, minden filter nélkül, még  mackónadrágban is. Visszatereltél önmagam valódi lényéhez és ahogyan Te fogalmaztál a saját élményedről – „Olyat is felfedeztem saját magamban, aminek a létezéséről nem is tudtam. Ráébredtem, hogy ez is én vagyok, hogy ilyen is lehetek, hogy így is tudok szeretni, csak eddig nem volt rá alkalmam, hogy megtapasztaljam.” – Én is sok mindent köszönhetek Neked.

Mondhatnám és mondom is, hogy azok a bizonyos maszkok, melyeket viselünk, léteznek, és A Társ mellett, ezeket önként dobjuk a sarokba. Persze nem mindig könnyedén. Olyan sok a maszk, melyekből ebben a kézenfogós lélekösszekapcsolódásban, egy-egy váratlan pillanatban, egy nagy adag felismerést kapunk egymástól az arcunkba.

Már értem, miért félnek az emberek vagy féltem én is. Az igazi kapcsolódás alappillére az ősbizalom. És ennek megengedése, tetszik vagy sem, de bontani fogja ezeket a maszkokat és a védelmi rendszerünket. Lecsupaszít, meztelenre vetkőztet a lelkünkig, ahol egymás hibáit, nehézségeit, félelmeit, színtisztán láttatni engedjük. Természetes emberi reakció, hogy félünk, vajon a másik a tévedéseinkkel, gyengeségeinkkel együtt is szépnek lát majd?

Az a jó az igaz kapcsolódásban, hogy ettől nem menekülhetünk el, mert csak így érkezhetünk meg igazán egymás mellé. És A Társ, így is szeretni fog. Azután még jobban is, miután beengedtük, mert már látja, ő sincs egyedül.

Ha nem egy olyan világban élnénk, ahol ez manapság már nem természetes, akkor azt mondhatnám, de mondom is –  Mennyire hülyeség eleve nem így közeledni egymáshoz? Hiszen mind, esendő emberek vagyunk. A tökéletlenségünk a legszebb jellemvonásunk is lehet, ha tudjuk vállalni. A legnagyobb összetartó erő és szívtől szívig vezető ajtó lehet, ha egymás előtt merjük őket felfedni.

Szeretem, hogy veled meztelen lehetek. Úgy igazán. A komfort zónámat feszegeti, de a kapcsolatunk ereje és a benne életre kelt tiszta szeretet, lökést ad, feloldoz és teljesebbé tesz. Olykor engem is meglepetésként ér, Veled mennyire egyszerű az az ugrás, amin korábban számtalanszor elhasaltam.

A kapcsolatunk tanít és növeszt. Tanít arra, hogy a tökéletesség, amit állandóan kergettem, illúzió, de a maga sajátosságában, valódi. Eddig én ezt félreértelmeztem és éppen ezért, nyomást gyakorolt rám.

A Mi kapcsolatunknak szárnyai vannak, az egyik szárnya Te vagy, a másik én. Veled megértettem, hogy néha, amikor magasabbra szeretnénk közösen jutni, nem hiba a gyakorlás, hanem fontos része a közös fejlődésünknek. Mindez, a szövetségünket táplálja, erősíti. A magasszikla, amiről elrugaszkodhatunk és ami segít magasabbra repülni, mindig csak magasabbra. Növekvő erő és nem kudarc. És lehet közhelyesen hangzik, de sosem hagyjuk egymást leesni.

Hoztunk egy egyértelmű döntést, hogy akarjuk egymást és a kapcsolatunkat ápolni, emelni.

Az egymás iránt érzett szeretetünktől vezérelve, önként lépjük át korábbi önmagunkat. Kihozzuk egymásból a legjobbat. Felszabadítjuk egymást régóta cipelt terhek alól, leteszünk hátráltató vagy éppen visszahúzó hiedelmeket, félelmeket, mintákat. Csak úgy esnek le azok a maszkok és egyre jobban kapunk levegőt, egyre inkább éljük önmagunkat. Balzsamosan gyógyítjuk egymást.

Létezik-e igazi? Megtudtam-e volna csinálni ezt mással? Vagy éppen jókor voltunk jó helyen? Már készen állva egymásra? Azt hiszem, talán minden pont annyira igaz, mint amennyire nem. Hiszem, hogy a múlt tapasztalatai nélkül, biztos, hogy nem tudtuk volna egymást úgy értékelni, mint ahogyan most már testestül-lelkestül éretté váltunk rá.

Talán, a múlt nélkül, nem is azt az embert látnánk meg egymásban, akik most vagyunk.

És mindent együtt véve, feltétel nélküli szeretettel, bizalommal és mély bizonyossággal a szívemben tudom, érzem, Te vagy A Társam. Te vagy a választásom, Te vagy, akivel végig szeretnék menni az úton.

Nélküled is volt még dolgom, hogy hozzád csatlakozhassak, ebben rendületlenül hiszek. Ahogyan abban is, hogy a szívnek is meg kell érnie a bátorságra, a szívnyitásra, hogy A Társát fogadni tudja.

Miért szükséges bátorság hozzá, miért olyan nagy dolog ez? Miközben olyan sokan vágyunk rá, azt állítva, hogy már teljesen készen állunk A Társra? Azt állítjuk, hogy mi mindent megtettünk, mindent megtennénk, csak az a valaki nem akar megérkezni, nem lehet ma már megtalálni..

Ha egyedül vagyunk, be kell ismernünk a saját felelősségünket ebben a történetben, mert a válasz mindig bennünk van elrejtve.

Az igaz kapcsolódás valóban a legmélyebb intimitást és felelősségvállalást hozza el az életünkbe. És ezt megengedni manapság nem kis feladat. Az sem hiba, ha erre még nem készültünk fel, csak ismerjük el és engedjünk a folyamatnak, a jelen történéseinek, a most még egyedül meg tett lépéseknek. Mert ez az út az, ami elvezet a bátorsághoz, a befogadáshoz, Hozzá.

Minden lépés, kihagyhatatlan állomása ennek az útnak, amiért lehetséges, hogy csak később leszünk hálásak. Azt hiszem, azért is szükséges teljességében megélni, hogy minden állomás, útkereszteződés formáljon minket, hogy egymásra találhassunk.

Mert mondhatnám, hogy létezik Az Igazi, és mondom is, hogy én végre megtaláltalak.

Képek: unsplash.com/Jonathan Borba

unsplash.com/Priscilla Du Preez

unsplash.com/Jason Leung

You Might Also Like...

No Comments

    Leave a Reply

    Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..