Vallomások

Örökké

Ritka fejezete vagy a naplómnak, de a legdíszesebb lapjain pihennek az emlékeid. Még a piros hó is gyakrabban hullik erre felé, különleges ékszere vagy a szívemnek.

Átírod minden számításomat, minden feltételezésemet, kidobhatom a korábbi tapasztalataimat, mert kihívás vagy az elmémnek, rád igazán felnézek. A gyenge pontom vagy, a titkom, akiről alig beszélek. Te vagy az egyetlen, aki nem csak hallgat, hanem figyel is, aki nem elvesz belőlem egy darabot, hanem felemel, akiben a szívem, valamiért bízni mer.

Közben hallgatok az álmatlan éjszakákról és mosolygós köntösbe öltöztetem arcom, miközben szüntelen egy gondolat foszlány rólad, ott ég a mellkasomon. Tudom, hogy érkezel, de a mikor, mindig lassan őröl fel és próbára teszi a hitemet, az egyetlen megmaradt reményemet. Végül feltartott kezekkel megadom magam, az égbe kiáltom a nevedet, megtanulom élvezni nélküled az életet, mert szabadon szeretlek, elengedem a kötelet.

Az utolsó percben megérkezel. Pont időben, könnyedén, veszélyesen és határozottan ellenállhatatlanul. Úgy fogadlak, mintha csak tegnap váltunk volna el, hiszen ennyi tapasztalatom már van rólad, de nem ment ez mindig ilyen könnyen. Volt idő, hogy az eszem féltett és kicsit elhittem neki, hogy jobb, ha távol tartom magam tőled. De a szívem ellen nem győzhetett, pótolhatatlan vagy. A számomra tökéletes szabad szív, olyan, mint az enyém, amiről eddig azt hittem árva.

Egy olyan szív, aki nem bírja a korlátokat, aki felrúgja a szabályokat. Aki máshogy látja a világot, aki csak azért is, mert a többi nem. Aki szeretetre vágyik, de fél a túl közeltől, és szenved a távolságtól.

Olyan jó lenne, ha építhetnénk egy olyan hidat, ahol megérthetjük és megtapasztalhatjuk, hogy minden lehetséges egyszerre. Ahol az idő a barátunk, ahol semmiről sem kell lemondanunk és mégis gyarapodunk. Vajon létezik ilyen? Vagy végül a független, szabad szívünk száműz majd minket örök magányba?

Bolond vagyok? Talán igen. Tudom, hogy hűlt helyed árnyéka tovább lesz a társam, mint ez a cseppnyi leírhatatlan boldogság. Tagadjam meg, csak azért mert látszólag értelmetlen és hazudjam azt, hogy nem te vagy a szívem igazi vágya? Nem ez lenne az igazán nevetséges?! Inkább elviselem az utórengéseket, ha a ma végtelnje az enyém lehet. Ki mondta, hogy ésszerű a mindent elsöprő szerelem? Aki nem kockáztat, annak nem létezik ez a varázslat.

Úgy érintelek, úgy veszek el a csókokban és úgy adom át magamat neked, hogy mindent felteszek erre a térben elnyúló, időtlen pillanatra. Itt nem létezik a tegnap kétsége, sem a holnap bizonytalansága. Nincs semmi, csak ez a most, amiről ilyenkor azt kívánom, bárcsak örökké tartana és lassan megértem, hogy csak itt létezik az élet minden ajándéka.

Megszűnnek a határok, kitágulnak az érzékelések, szétesek és teljesen felolvadok, újjászületek benned. Katarzis vagy, véget nem érő mámor, akivel nem tudok betelni, úgy figyelsz rám, ahogyan előtted még soha senki. Mit kívánhatunk még, amit nem váltottunk valóra egyetlen éjszaka?

Néha azt kérdezem magamtól csak álmodom, vagy tényleg létezel?! És már őszintén mosolygok, boldog vagyok, könnyen engedlek el, hiszen tudom, hogy ebben a végtelen titokban, ebben a mostban, örökké itt leszel.

 

Kép: unsplash.com

You Might Also Like...

No Comments

    Leave a Reply

    Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..