Vallomások

Melletted magányosan

A csend körbe vesz, szinte érzem a nyakamon a szorítását, fullasztó hatalmát. Valaki felelete megment ettől az árnytól? Vagy magam keltettem életre ezt a lélekölő magányt, és én is ölhetem meg? Az én kerítésem fala túl magas, hogy ide ember sem téved, hogy megpróbálja megmászni?

Kiért nyújtsam így a kezem, ha megfogni sem akarja senki? Lehet, hogy el kéne engednem azt, aki rabságban tartja a lelkem? Nekem is jár, hogy valaki viszont szeressen, törődjön velem.

Megeshet képzeltem csupán, hogy Te itt vagy bennem, ha nagyon hideg van oda kint. Talán hibáztam, hogy olyan út felé indultam, aminek sosem lesz megérkezése, nem számoltam azzal, mennyire kifáradok ebbe a keresésbe, és az érted való küzdésbe. Már könny sem szökik a szemembe, és azt gondolom, talán ha már nem is sírok, érezni is elfelejtek irántad. Üres tekintettel meredek a semmibe, még a gondolataim zápora is magányomba temet el, és elfogytak a mentségeim is, miért nem jelentek Neked semmit. Csak az én mesém volt, hogy valahol az Óperenciás tengeren túl, van Te és én, és hegyen – völgyön átkelve rá lelek, értelmet nyer minden nehézség, és ott leszünk együtt a végén. Mégis, most gyermeteg énemet arcon csapja az igazság keserű íze, szertefoszlik minden illúzióm és ott maradsz végül csak Te és melletted nem vagyok sehol sem.

Könnyű volt úgy ámítani magamat, hogy voltak igaz pillanatok, sokáig erőt adtak a viszonzott ölelések, a megtévesztő gyengéd csókok. A valóság mégis egyszerűbb ennél, ha fontos lennék, még kérnem sem kéne, hogy mellettem legyél. Ha nem csak minden rólad szólna, és mikor én megbotlom, törődésed felsegített volna, akkor köztünk nem marad ez az egész egyoldalú küzdés, számomra egy lesújtó felismerés. Én a sárkánnyal csatáznék érted, Te még csak a telefonodat sem emelnéd fel értem.

Kint az eső mossa tisztára a földet, azt kívánom bárcsak az én szívemből is kimosná minden emlékedet. Nem hiszek abban, hogy a szívünknek ellent kéne mondani, de beismerem, ha valamiért nem érdemes tovább harcolni. Fáradt lelkem kedvtelenül mered a mába, kiégett, üres, szomorú és csalódott. Azt hiszem ilyen érzés lehet, mikor feladunk egy szívünkben dédelgetett, sokat jelentő, kedves álmot.

Hiszen én csak az a lány vagyok, aki későn érkezik, és korán távozik. Akivel a négy fal között pár órára látszólag boldog vagy, de ha tekintetünk az utcán találkozik, úgy teszel, mintha nem ismernél. Én vagyok az a lány, akinek egy pillanat kellett, hogy a szívébe lopd magad, és évek, olykor fájdalmas tapasztalatai is kevés volt, hogy kiirtsd belőlem magad, mert én vagyok az is, aki elfogadta és szerette minden arcodat. Én vagyok az a lány, akinek szólnod sem kellett a bajban, hogy melletted legyen, pedig én vagyok az a lány is, aki Rád nem számíthatott igazán semmiben. Én vagyok az a lány, aki azért hallgatott, mert türelemmel fordult feléd. Aki, amíg Te aludtál, remélte, hogy egyszer talán a szívedhez is elér.

Én voltam az a lány, aki hagyta, hogy a vágyaidat megéld, aki magáról megfeledkezve viszont örömöket sem remélt. Én voltam az a lány, aki felismerte magát benned, aki útközben megerősödött, és egy kislányból nővé vált melletted. Én vagyok most az lány, aki rólad ír pár sort, hátha könnyebb lesz így a lelkemnek. Végül én leszek az a lány, aki nem azért mond le rólad, mert már nem szeret vagy, mert hibáztál. Hanem mert elfogadom, hogy Neked nem leszek sosem az a lány, akit felvállalsz és szeretnél igazán.

Kép: unsplash.com

You Might Also Like...

No Comments

    Leave a Reply

    Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..