Vallomások

Már mindent neked adtam

Bevettem a leszarom tablettám, és engedem, hagy fröcsögjön csak az egom, néha arra is szüksége van az embernek, hogy megszabaduljon az elfojtott indulatoktól, ez kevésbé mérgező, mintha bent tartanám, mert az lassan őröl fel. Néha már csak legyintek, és keserű-édes mosoly ül az arcomra, sokszor volt már így. Hányszor járjuk még ugyan azt a táncot, ismétlő lépésekkel? Egyet előre, kettőt hátra. Olyan kimerítő, olyan távoli már a cél, be kell lássam, hogy máshová is vezethet ez az út, nem biztos, hogy arra, amit egykor kettőnknek reméltem.
Vissza-vissza húzott a kötelék, mert furcsa gyógymódra vállalkoztam veled. Most már csak hagyom, mosson ki belőlem mindent, aminek már nincs helye bennem, ez már rég nem szerelem. Néha magam sem értem, milyen erő húz még hozzád, de engedem, hogy felemésszen, újrateremtsen. Felállok, minden egyes esés után magabiztosabban, tehermentesebben megyek tovább. Ilyen ez a tisztítótűz, aminek önként vetettem magam oda, amikor hozzád láncoltam magam.
Szinte már bájos, ahogyan a türelmemmel játszol, ahogy a szeretetem határait feszegeted. És szinte már sajnállak, hogy sosem találod a magad teremtette káoszban a helyed. Ismerem a biztonsági játékot, amit űzöl, nem mondtam még, hogy én találtam fel? Végig játszottam, és az ilyen ember a saját magányába sodorja magát, de lehet, hogy neked is ez kell.

A finishben vagy, talán még nem érzed, de mikor újra visszafordulsz majd, már nem leszek ott melletted. Hogy haragszom? Ugyan miért tenném? Hiszen csak azért használtál ki, mert magad sem tudtad még, hogy hogyan szeressél. Én csupán a menedéked voltam, ahol feltöltődhettél. S bár minden csoda három napig tart, mikor újra kopogtatsz majd, már nem lesz mit odaadnom, nem lesz mivel tápláljak, mert apránként mindent magaddal vittél, mindent felégettél. Akkor majd azt mondod, nem ezt akartad, sajnálod, mosod kezeidet, de ennél többet értünk, még ezek után sem tennél. Én titkon mégis reméltem, hogy egyszer megteszed.

Most már kevés az “igazad van”, a “megértelek”, az “ott fogok állni az ajtódban, amíg nem engedsz be” a magyarázataiddal egy egész vitrint tölthetnék már meg, de nekem nem trófeákra van szükségem. Megtudtál lepni, de már azt is tudom, hogy sosem lesz bátorságod átlépni a biztonsági zónádat. Inkább végignézed, ahogyan széthullik az, ami rólunk szólt, és ami ebből lehetett volna.

Most majd írok egy emlékeztetőt is a telefonomba, azzal a címmel, hogy ideje tovább lépni, lejárt az időnk. Ha majd némán maradok, nem sértettségből teszem, csak azért, mert nincs kedvem már körbe-körbe szaladgálni. Hasztalan, elkaplak, te menekülsz, én szaladok, te futsz fogócskát játszani. Ideig-óráig mókás, ilyen hosszú ideje művelni kimerítő, még csak nem is mesteri szint, hanem óvodás.

Szóval ezt elszúrtuk, hogy szépen fejezzem ki magam. Mindenhez két ember kell, nem mondom, hogy csak te vagy a hibás. Én is hamarabb észbe kaphattam volna, kutyából nem lesz szalonna, és hamupipőke is csak éjfélig lehetett hercegnő. Legalább neki volt esélye, egy nyamvadt üvegcipővel, nekem még az sincs. Bár lehet, hogy a törött szívem is ér majd valamit a bolhapiacon, lehet még valakinek ezzel együtt is értékesebb leszek, mint amennyire neked voltam. És így a végére rájöttem, milyen igazad volt mindig is, hogy te sosem akartál kihasználni. Nem, te egyszerűen csak használtál, kedvedre, kényedre, mikor éppen a tükröd túl mocskos volt, hozzám jöttél fényezni magad. Mert belőlem erőt merítettél, hogy a saját szemedbe nézhess, rajtam keresztül kicsit szebbnek láttad magadat.

Hogy is mondta az a dal? “Belőled kijózanodni fáj, késő már.. Késő már.” Te hallod a ki nem mondott szavaim? Hagysz még belőlünk valamit? Ja, hogy erre nem tudsz mit mondani?! Milyen meglepő, vagy még sem? Kiszámítható volt, hogy többre nem futja majd tőled, ha arról van szó, hogy bele tedd magad, őszintén a vagy b pontba állj, inkább elsunnyogsz. Nem kellek eléggé, de nem eresztesz, mert jöhetnek még rossz idők. Nem nekem adományozol magadból értékes perceket, velem nem akarsz élményeket gyűjteni, nekem már nem fogod meg a kezemet, nekem nem jár az udvarlás, engem már nem akarsz elbűvölni, még pár hétre sem, mert engem már megkaptál, én már a tied vagyok.

És nem vigaszdíj, hogy egyikkel sem bírsz együtt maradni, de hozzám újra és újra visszatalálsz. Nem mámor, hogy még mellettük is az én ágyamban kötsz ki, nekem öntöd ki a lelkedet, ha a világod összeomlik, nekem mutatod ki a gyengeségeidet. Ez önmagában mind beszédes, a hülyének is egyértelmű, mégsem boldogság számomra, ha képtelen vagy magadnak is beismerni és felvállalni, miért mellettem tartasz ki mégis, miért én vagyok az egyetlen menedéked. Én hiába tudom, ez nem elég, így kimondatlanul, mintha nem is lenne igaz, mintha csak a képzeletem játszana velem. Bizonytalanságba taszít és egyre nagyobb lesz bennem az űr, elfogyok, elfáradok. Csak egy kalitkába zársz, és a széfedbe tennél, nem mersz még velem együtt repülni, de szabadon sem engedsz. Én vagyok a hétpecsétes titkod, minden bűnöd együtt véve, és minden boldogságod, amit félsz megélni.

Most soroljam? Hánytorgassam fel, mit tettem érted, és te ebből mit viszonoztál? Ez nem az én műfajom, és a szeretet nem is a strigulázásról szól, de azt hiszem azt te is érzed, hogy a mérlegünk túlságosan is kibillent, és azt is tudod már, ha az energiák nincsenek egyensúlyban, akkor előbb-utóbb felborul a rendszer. Sajnálom, hogy beállsz abba a sorba, aki majd csak akkor kap a fejéhez, mikor már elveszítette azt a kincsét, ami korábban végig ott volt az orra előtt. És akkor már késő lesz.

És most, hogy az egom megszabadult a ki nem mondott sérelmeitől, ha csak a szívemmel nézek ránk, minden igaz volt, szavak nélkül, és megtettük, amit meg kellett tennünk egymásért. Csak annyit mondhatok, hogy szerettelek. Az első igazi szerelmem voltál, miközben felnőttem melletted. Minden részeddel együtt elfogadtalak, amit te utáltál magadban. Szerettelek és a lelkem szeretni fog mindig, mert melletted tanultam meg igazán, mit is jelent ez az érzés. Lemondani, türelmesnek lenni, őszintén figyelni, önzetlenül adni, megbocsátani, magamba nézni, magammal elszámolni, felelősséget vállalni. Szerettelek, és minden egyes alkalommal mikor hozzám menekültél, mikor a magad módján próbáltál szeretni, az utolsó utolsó pillanatig hittem bennünk, hogy más irányt vesznek köztünk a dolgok. Nem bánom, hogy tévedtem a történetünkkel kapcsolatban, nem volt hiába egy könnycsepp sem, és nem volt értelmetlen, akkor sem, ha nem kaptuk meg az együtt megélt boldog befejezést. Mert van, amit csak a szívével lát jól az ember, és azt az elme sosem fogja megérteni. Jobb emberré váltam, és ezt csak neked köszönhetem. Innen nézve, minden számlánk ki van egyenlítve. Nem késő már, csak megtettük, amit meg kellett együtt tennünk.

Szeretem már magamat is annyira, hogy tudjam, mire van szükségem, mi a jó nekem, és nem rossz vagy nekem, csak ideje elfogadnom, hogy más dolgokra vágyunk. Szeretlek téged is annyira, hogy elengedjelek, hogy lelkiismeret furdalás nélkül azt tedd, amit most a szíved diktál. Nem várhatok tőled valami olyat, amire még nem vagy kész. De sosem leszünk már egyedül, mert a szeretet emlékszik, és a szívünkben ott leszünk egymásnak a távolban is. A lelkünk sosem szakadt el és soha nem is fog elszakadni egymástól, mindig csak egy kis időre válnak el útjaink, és talán egy másik életben miénk lesz a boldog befejezés is.

Kép: pixabay.com

pexels.com/Min An

You Might Also Like...

No Comments

    Leave a Reply

    Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..