Vallomások

Már csak búcsúzni jöttem

Vihar előtti csend tölti meg a teret, és én próbálok erőt gyűjteni, hogy pontot tehessünk a mondatunk végére. Te, mint általában, csak menekülsz a helyzettől, mert azt hiszed, a halogatástól most is magától helyre áll minden, nem kell vásárra vinned a bőröd és én ott leszek ahol hagytál, mikor Te már kicsit helyre jöttél.

A biztos pontod vagyok. De valahol már érzed Te is, hogy az ég, így is, úgy is, le fog szakadni és rajtunk már az ernyő sem segít. Életem könyvének nagy fejezete voltál, de már csak szeretnék túl lenni az utolsó oldalakon, hogy tiszta lapot kezdhessek, és mindkettőnknek könnyebb legyen.

Furcsa, hogy régen, mindig mindent megrágtam és elképzeltem, hogy mit fogok Neked mondani, aztán persze sosem úgy sült el, ahogy elterveztem, de most, még a szavak is magamra hagytak. Magam előtt látom, ahogy Te érdeklődve kérdezed, hogy éreztem magam az úton, elsimítva ezzel az elmúlt időszak nehézségeit köztünk, miközben én keresem majd a szavakat, hogyan kezdjem el, hogy többé nem akarlak látni és már csak búcsúzni jöttem.

Kifogytam a ragtapaszokból, amivel eddig a szívemet kötözgettem, és rájöttem, az utolsó dolog, amit Érted és magamért tehetek még, az az, hogy magadra hagylak. Egy ideje már érleltem magamban ezt a döntést, de még hittem egy váratlan csodában. Nem hátat fordítok neked, és nem is cserben hagylak, pont most, mikor a világod összeomlik, én nem ezt akartam, hogy így végződjön, de úgy tűnik, nekünk most ez volt megírva.

Segítenél egy kicsit? Lehet, hogy úgy tűnik, hogy most erősebb vagyok, de ne hidd, hogy azért, mert elhatároztam magam, nekem nem fáj az elválás. Nem akarom hosszúra nyújtani, mert abba darabokra törnék, de nem is akarom rövidre zárni, mert talán most látlak utoljára és szeretném az arcod minden rezzenését magammal vinni emlékként arra az útra, ahová már nem tartasz velem. Szeretném a hangod csengését megőrizni az elmémben, amíg csak képes vagyok rá, és idővel, ha ezek az emlékek megfakultak, csak azt remélem, a szemeid pillantása álmaimban néha rám találnak majd, mosolyt csalva az arcomra ébredéskor, eszembe juttatva mennyire szerencsés vagyok, hogy volt lehetőségem megtapasztalni milyen valakit őszintén szeretni.

Tudom, hogy elfogadod, hogy elfáradtam, és még akkor is csak helyeselsz majd, ha a szíved mást súg, mert ez kényelmesebb, és így, még mindig kevésbe ér Téged kudarc és sérelem. Talán ez a különbség kettőnk között, én is félek, és hadakozom az eszemmel, de végül csak azért is megyek a szívem után, akkor is, ha elbukok. Az én szememben a gyengeségeid felvállalásával csak még erősebbé váltál, és szerettelek, akkor is, mikor talán azt gondoltad nem érdemled meg. De a boldogságért nem tudok kettőnk helyett harcolni és már nem is akarok, pedig nem rég azt gondoltam, hogy a kitartásom értelmet nyer. Mégis, újra ellöktél magadtól, miközben hosszú idő után a szívembe valaki más, új tavaszt hozott és mióta Ő megjelent, valami bennem is megváltozott.

Nem tanítóm vagy, hanem mesterem, talán ha igaz, sok életen át különleges szerelmem, s bár most elválnak útjaink, ha szükséged van rám, emiatt a kapocs miatt megtalálsz majd a szívedben. Te vagy, aki megtanított arra, hogyan kell magamat és valakit feltétel nélkül elfogadnom és szeretnem. Nézd csak, könnyekkel teli a szemem és már nem szégyellem, hogy látod, hogy fáj a reménytelen szerelem. Jól esne most az ölelésed, ahol azt éreztem, otthonra leltem, de nem tudom, képes lennék kiszakadni onnan, ha átfonna a karod és érezném a szíved dobogását meg az illatod. Jó lenne, ezt egyszerűbbé tenné, de ha könnyen menne, nem is lett volna ez a szeretet igaz és valódi. Nem akarom azt mondani, hogy isten veled örökre, sem azt, hogy viszlát, maradjunk a jól bevált búcsúnknál, hogy vigyázz magadra, és a többit a szemeink csendben elsuttogják.

Kép: stocksnap.io

You Might Also Like...

No Comments

    Leave a Reply

    Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..