Vallomások

Ha nem félnénk egymást szeretni, talán már boldogok lehetnénk

Szokták mondani, hogy minden fejben dől el, és talán az élet színpadán ez valóban meg is állja a helyét, de a szív útján már nem biztos. Magunkra nézve azt mondanám, mennyire ostobák vagyunk, idegenként még ki is nevetném a botlásainkat. Hiszen kívülről minden olyan egyértelmű, fejben olyan könnyen meg lehetne oldani a kettőnk párbaját, de mind hiába, ha a szívzörejei mégis megállítanak mindkettőnket.

Hogy tegyem meg feléd a lépést, ha nem csak én félek, hanem te is? Mondhat bárki bármit, olykor a legegyszerűbbnek vélt tettekből lesznek a legnehezebb próbatételek. Nem könnyű nem félni az érzések vonzerőjétől, ha egykor ezek az érzések a pokolba taszítottak. Sebzett szívűek vagyunk, mert egykor tudtunk szeretni, bátran, és ez volt a vesztünk, ezt cipeljük még most is. Ez okozza, hogy a kezed, újra és újra kicsúszik az enyémből, mikor végre összeszedem minden erőmet, hogy megfogjam, aztán emiatt nem érintelek újra már akkor sem, ha egész éjjel forgolódom és vérzik a lelkem a közelséged hiányától. Ez az átok az oka, hogy olyan mereven, jégkirálynőként és szerencsétlenül viselkedem én is, ha rólad van szó, legalább is neked így tűnhet. A vészcsengőm jelez, mert a szívteremben vagy, egyenesen a közepében, olyan hangokkal, színekkel, illatokkal és vibrálásokkal, ahogy más nem tudott eddig ide így megérkezni. Az eszemnek az emlékeim alapján ez katasztrófa. A pillangókat a gyomromban kedvem lenne egy hálóba száműzni, a szívem dobogását lecsendesíteni. Hogy lehet ebbe az érzésbe biztonsággal hátradőlni, ha a fejemben egy gondolat azzal kísért, hogy hatalmas csattanással fogok talán a földre érkezni?

Kockázat.. na igen, és még igaz is, de az ember még sem szereti vásárra vinni a bőrét, mert jó nagyot csattant az előző pofon is, szinte még most is égeti az arcomat, ha csak eszembe jut. Közben persze tudom, hogy igazuk van a bölcseknek, sose tudom meg mi várhat rám az ismeretlen túlparton, ha csak innen nézem, de félek felfedezni. Talán biztonságosabb maradni, de meglehet, hogy egy soha vissza nem térő lehetőséget hagyok ki, aminek aztán csak integethetek majd a fantasztikusan biztonságos, de magányos szigetemről. Van biztosíték arra, hogy ha én a vízbe vetem magam, hogy elérjek hozzád, akkor fél úton találkozunk, mert te is mersz elindulni felém végre, vagy megfulladok útközbe?

Nem ítéllek el, hogy meghátrálsz, annak ellenére, hogy szeretlek, belül én is rettegek, de kérlek, nézz ránk, meddig megyünk így el a boldogságunk mellett? Miért nem veszed észre, hogy lényed árnyékos részeit látva is, még itt vagyok melletted és leszek is. Nem ettől hátrálok, csak is attól, hogy bizonytalan űrt hagysz bennem, azzal, hogy te sosem vállalod fel, hogy számodra is fontos vagyok. Tudom, hogy én is hibáztam a múltban, amiért jogosan kételkedsz bennem, mégis szeretném, ha értenéd, hogy a fékem nem rólad szólt, nem arról, hogy te nem voltál elég jó nekem. Én ijedtem meg attól, hogy nem váltom be a hozzám fűzött reményeidet, én nem hittem el, hogy megérdemelhetlek téged, és mind azt, amit kaptam tőled. Talán akkor még nem álltunk készen, még volt mit tanulni, de pont ezért is találkoznunk kellett, mert utána semmi sem volt már a régi, mint egy indító gomb, olyan voltál az önismeretem útján. Katartikus, romboló, majd egyre-egyre építő.

A gyermeteg próbálkozásaink mások szemében talán nevetségesnek tűnhet, de nem tudja senki, hogy mi van mögötted, és mögöttem, miért félünk megkockáztatni, hogy átéljük a szeretetet. Ez a mi utunk, mi kaptuk, egy lélek két testben, hogy megtanuljunk együtt haza találni. Ismerős sebekkel, azonos tükrökkel mutatni a másiknak a helyes irányt, de végig menni rajta pont ezért ilyen nehéz, mert olyan vacakul kíméletlen olykor az a tükör. A legfélelmetesebb kihívás, de a motiváláshoz kaptunk egy pótolhatatlan érzést, jól ki van ez találva. Láthatod, hogy kitartok, hogy nem adom fel, ahogy én is látom, hogy a magad módján te is küzdesz, igazán sosem hagysz el. Látod, hogy hiszem, türelmem egyszer gyönyörű rózsát nevel? Mesélj, ha ránk gondolsz, te miben hiszel, hová jutunk el? Elmondom én is mi van olykor a türelmem mögött. Néma haldoklás, ahogy felrepítesz az égbe, majd letaszítasz a kétségek porába és onnan sosem segítesz fel. Magam rakom össze újra és újra a darabjaimat, amiért végül csak hálás leszek, mert ilyenkor egyre teljesebbé rakom össze a lelkemet. Mégis, most úgy érzem, ehhez a ragasztáshoz már te is kellenél, hogy végre rendeződjenek bennem, és bennünk az utolsó hiányzó darabkák.

Zavarban vagy, úgy ahogyan én, keresgéljük a szavakat, mintha nem tudnánk, hogy a csend néha többet ér. Védekező, zárt falaink frusztráltságba temetnek be minket, csak azért, mert nem merjük egymás felé megnyitni a szívűnket. Ilyenkor azt kérdezem magamtól, miért jó ez így nekünk, neked? Miért vágyod ezeket a látszólag kínos pillanatokat és meddig tehetjük ezt még meg? Képtelen vagyok elhinni, hogy megéri neked ez a sok bonyodalom velem, ilyen hosszú ideje, csupán a pásztorórákért. Titkokat suttogsz, majd úgy ölelsz át éjjel, hogy reggel még messzebbre löksz el. Elmenekülök, hiszen mi mást tehetnék, ha te sose felelsz a szívemre, de mielőtt végleg kihűlne helyem, visszarántasz még épp időbe, de továbbra is csak toporgunk egy helybe. Fekszem melletted némán, és néha magam is elhiszem már, hogy ez soha sem lehetséges. A te félelmeidtől születnek az én kétségeim, és az én kétségeim szülik a te félelmeidet, hogy megadd magad. Hogy melyikünkben és hol kezdődnek, igazából már magam sem tudom, csak azt az egyet, hogy ha mindketten letennénk őket, és csak egyszer még, újra bátran őszinték lennénk egymáshoz, megsemmisülnének. Nem lenne hatalmuk felettünk, mert végre igazán látnánk egymást, nem csak sejtenénk, hogy ott vagyunk, akkor már megértenénk, hogy nincs mitől félni, a lelkünk mélyen ugyan arra vágyunk.

Mindig vannak útelágazások, és sokszor volt, hogy azt hittem útjaink örökre elválnak, de mégis itt vagy még te is, ahogy én is. Mintha egy csillag terelnek minket újra és újra egymás felé, hogy emlékezzünk, mit ígértünk egymásnak egyszer a felhők felett. 

Emlékszel már hányszor elbuktuk a régmúlt időkben, és mennyire fájt? Lehetséges, hogy ennek emléke rémiszti meg elménk egy kis zugát, mikor tekintetünk egymásra talál? Igaz volna az, hogy ez az erős szívverés a lelkeink egymásra ébredése és bíztatása lenne a szeretet felfedezésére? Játsszuk el, hogy ez igaz, nézzük meg, hogy mi van akkor, ha most csak végre őszinték leszünk és nem a veszteségre koncentrálunk, hanem az ajándékokra, amit egymás mellett kaphatunk, amíg kaphatjuk. Romboljuk le a gátakat, ami elfojtja a ki nem mondott szavakat, mert csak rajtunk áll, hogy ebben az életben célba érünk, vagy most is hagyjuk veszni a régen megírt közös utunkat.

Kép: unsplash.com

 

You Might Also Like...

No Comments

    Leave a Reply

    Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..