Vallomások

Ez már nem ugyanaz

Ideges vagyok mióta írtad, hogy mindjárt érkezel, pontosan úgy, mint régen, amikor még Te voltál a fény az éjszakámban. Remeg a kezem, miközben megfésülöm a hajamat, próbálom összeszedni a gondolataimat, mégis mit kéne most mondanom, hogyan kéne a történtek után viselkednem?

Egy jó nagy pofonnal kéne indítanom, amikor belépsz, mégis azt képzelem el, hogy milyen jó lesz majd végre magamhoz ölelni, mert a lelkemnek csak ez számít. Közben tudom, hogy végül egyiket sem fogom megtenni, mert a fenébe is, egyszerűen csak jó, hogy végre újra látlak, ennyire egyszerű, de már nem több.

Én is megérem a pénzem, tudom jól. Már rég nem számít, hogy mennyiszer elcseszted ezt köztünk, na és persze én is. Csodálkozom, hogy még nem romlott el a restart gombunk, annyiszor igénybe vettük. Még hogy a Skorpió megeszi az Ikreket reggelire, badarság! Mindketten kannibálok vagyunk és néha azt hiszem, ez egy véget nem érő lakoma köztünk, pedig már a desszertre sem fáj a fogam, csak a közelséged hiányzik néha. Komolyan nem értem, mi tart még minket egyben, de azt gondolom, hogy eladtuk a lelkünket az ördögnek, mikor azon az estén egymásra néztünk és az a legnagyobb hülyeség az egészben, hogy a mai fejemmel sem kapnám el a tekintetem. Végzet? Ugyan, lassan már semmiben sem hiszek, főleg nem az ilyen mesékben. Azért ma még rakjuk fel a régi lemezt, aztán majd holnap újra megbeszéljük, hogy ez volt az utolsó lejátszott dal, amit majd persze egyikünk sem vesz már komolyan, csak legalább fejben rakjuk rendbe, hogy mi lenne végre a helyes.

Feldühít, hogy nem engedsz el és az is, hogy én sem tudlak elég messzire lökni, ahonnan ne találnál valahogy vissza. Csak kár, hogy mindig akkor vagy őrülten kitartó, amikor rezeg alattad a léc. Feltetted már magadnak a kérdést, hogy miért félsz ennyire elveszíteni engem, ha közben kézzel-lábbal tiltakozol ellenünk? Mi elől menekülsz más karjába, ha utána mégsem bírsz kiverni a fejedből? Ne aggódj, én már feltettem magamnak is ezeket a kérdéseket. Nem az a legnagyobb baj, hogy ezeket a lányokat átvered vagy éppen belőlem csinálsz újra és újra hülyét, hanem az, hogy magadnak is hazudsz.

“- Itt.” – Jelenik meg a kijelzőmön. – Hát jöjjön, aminek jönnie kell – gondolom és bátortalanul lenyomom a kilincset. Olyan, mintha tegnap váltunk volna el, pedig már jó pár hete nem láttalak és ha már itt tartunk, amúgy darabokra törted legutóbb a szívem. Én sem értettem, hogyan lehetséges ez, amikor azt hittem, ilyen többé már soha nem fordulhat elő. Na de nem baj, megy nekünk, hogy úgy csináljunk, mintha ez meg sem történt volna, legalább ebben vérprofik vagyunk és szánalmasan gyengék. Szerencséd is van velem, mert tudod, hogy én sem foglak vele piszkálni, nem akarom elrontani a pillanatot, ha már így alakult. Csak egy valamit nem tudsz, minden egyes ilyen alkalom után, a mosolyom ellenére is, bennem lassan semmissé válsz. Csak az az ember leszel, aki valaha mindennél többet jelentett nekem, de nem leszel az a férfi, akit még mindig szeretek. Rád nézek és már nem is vagyok ideges, nem remeg a kezem, könnyed vagyok és hallgasd csak a szívemet…Hallod? Semmi! Épp csak annyira dobog, hogy itt tartson ezen a bolygón.

Szóval hallgatlak és őszintén mondhatom, a történtek ellenére, jól érzem magam Veled, örülök Neked, hogy itt vagy, hogy látom, hogy jól vagy, nem utállak, de nem is csillognak a szemeim érzem, és a gyomromban sincsenek pillangók. Nincs rajtam az az idegesítő, letörölhetetlen mosoly, ami Vele viszont volt. Tudod, Vele, aki egy rövid ideig tartó, de annál csodálatosabb tűzijátékként robbant be az életembe, miközben Te szarakodtál és apránként elhasználtad a földöntúli szerelmemet, amit előtted senki más iránt még nem éreztem. Azt hiszem ennek a csodának köszönhető, hogy sosem tudok Rád haragudni, mert Téged megtanultalak feltétel nélkül szeretni. A szerelem viszont mulandó és a szeretet, ami maradt, bár még mindig tiszta, de már nem ugyanaz. Talán azért, mert bizonytalanságok és kétségek karmai közé került és már túl hosszú ideje raboskodik ebben a cellában.

Szegény, pedig, milyen gyönyörű volt! Én olyan sokáig láttam magam előtt, hogy mivé növeszthetnénk ezt ketten, ha nem félnénk egymástól, a hibáinktól és a felelősségtől. Egykor sajnáltam a falakat közöttünk, a sok ki nem mondott szavakat. Sajnáltam, hogy ezek miatt folyton elengedtük egymás kezét és csak hánykolódtunk, biztonságos távolságból méregettük csak egymást. Sajnáltam, hogy nem látjuk minden reggel kócosan a másikat, nem hallom ahogy énekelsz, miközben zuhanyozol vagy hogy nem a jó éjszakát üzeneted az utolsó, amit a nap végén látok. Azt is, hogy nem játszunk együtt úgy, mintha gyerekek lennénk, igazi bohócok, akik kacagva imádják egymást. Szerettem volna a szeretőd, bajtársad, támaszod és cinkosod lenni a hétköznapok szürkeségében. És természetesen minden éjjel cirógattam volna a karod, amíg el nem alszol.

Tudom, ellentmondásos vagyok, de azt az egyet mégis csak titkon szerettem, hogy nem tudtunk igazán soha elszakadni egymástól. Most viszont, nagy fekete pacák vannak ezen a vágyképen, gyűrött az egész és már magam sem tudom, hogy vajon képes lennék még mindezt megadni Neked, ha kérnéd. Hogy akarnám-e még, ha Te akarnád. Nem tudom mit jelent a túl késő már vagy hogy mikor lehet még időben észhez térni, de valami megtört bennem.

Az elmúlt hetekben számtalanszor elképzeltem mennyire szenvedélyesen foglak szeretni, amikor majd újra magadhoz húzol, akartalak úgy igazán, mindent elsöprően, nem törődve semmivel, csak a pillanattal, de csalódást okoztam magamnak. Itt vagy és nem érzem, hogy megy. Érzem, de mégsem. Tudom, hogy imádsz, de mégis a sárba tiportad a szívem, így hogy legyek a végzet asszonya? Hogy tegyek úgy, mintha ez nem történt volna meg? Ellentétes erők húznak belül szét, ahogy megcsókolsz. Hiányzott, olyan jó, de közben valami megkeményít, nem érzem a biztonságot, nem tudok hátradőlni. Pedig adnék többet, annyira adnék, de már nehezmre esik, már nem jön szívből, mert a pofont végül mindig én kaptam és az ütés helye fegyelmezetten tart a jégkirálynő szerepébe. Utálom ezt a maskarát, de Te adod rám újra és újra. Elkezded olvasztani a jégpáncélomat, majd, amikor védtelenné válok, belém döföd a kardod. Nem akartam ilyenné válni, nem akartam védekezni, csak szeretni akartalak önfeledten, mindkettőnk örömére. Tudom, hogy nem csak Te hibáztál, ez az egész szerelem dolog mintha nem lenne nekünk való. Beletöltöm az ölelésembe minden sóhajom, aztán szorosabban húzlak én is magamhoz – a szívem mélyen annyira szeretlek és úgy sajnálom! Egy pillanat az egész és aztán elengedem, Te semmit sem érzékelsz ebből a rejtett üzenetből, a vágyak vad tengerén sodródsz már és végül engem is belerángatsz ebbe a csónakba, de már ez sem ugyanaz, mint régen.

Üres, vagyok. Nem vagyok szomorú, de már az a lány sem, aki ilyenkor sajnálta, hogy véget ért a mámor és Te mindjárt tovaszállsz. Nem fáj, hogy távozol, szinte már semleges. Csak az illatod, amit rajtam hagytál melegíti fel egy picit a szívem, de ez az érzés is már csak egy emlék a múltból, amikor még vártam ezeket a bűnös órákat. Azokból az időkből, amikor még hittem bennünk, amikor még igazán élt bennem a remény és amit kettőnknek őriztem. Ne haragudj rám, hogy ezt mára már elvesztettem, elfáradtam és talán már nem is vágyom erre, nem fogok érte harcolni, csak hagyom, hogy végleg elmúljon, mert elindultunk a lejtőn. Valami egészen más lett, ami már nem ugyanaz, mint régen, lassan elérem a kezeimmel a kulcsokat és végül kiszabadítom magam szíved börtönéből.

Kép:unsplash.com

 

You Might Also Like...

No Comments

    Leave a Reply

    Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..