Vallomások

Engedj közelebb

Futok, állva, egy helyben, csendes üvöltéssel, könnybe lábadt szemekkel, arcomon derűvel. Adok, adok, és adok. Elfogyok. De tényleg adok? Vagy csak úgy teszek? Valójában a töredékét sem mutatom meg annak, aki vagyok. Még csak nem is adok, és kapni sem akarok.

Küzdök önmagammal és hazudok. Hazudok neki, neked és magamnak. Mindenkinek. A maszkjaimat úgy változtatom, ahogy az élet megköveteli tőlem. Túl régóta teszem ezt, és nem is értük, de nem is érte, vagy érted. Csupán önvédelemből, mert nem akartam, hogy valaki belém lásson. Falakat emeltem, és ez a börtönömmé vált, a saját csapdámmá. Azt hittem ez a jó nekem. Azt gondoltam, amíg meg nem érkeztél.

Ostromolni kezdted ezeket a falakat és én ösztönösen harcoltam ellene. Végül az én falaim megteremtették a te falaidat, pedig valójában attól az érzéstől ijedtem meg, hogy közted és köztem nem akartam falakat. Mégis, játszani kezdtünk. Hol én menekültem, holt te. Amit irántad érzek, megfoghatatlan, olyan más, nem e világi.

Neki meg még csak falakat sem kellett döngetnie. Úgy férkőzött be, hogy észre sem vettem. Szebben nem is lehetett volna tervezni, ahogy érkezett, földibb volt, mégsem egyszerűbb. Hogyan lehetséges ez? Aztán elment, és valami furcsa űrt hagyott maga után a mellkasom közepén.

De te még mindig itt vagy. Újra és újra visszatalálunk egymáshoz és mintha velem együtt változnál. Még mindig te tanítasz és ez is csak általad jöhetett létre? A repesztéseid által? Ez is csak egy újabb szint volt, amit meg kellett tapasztalnom nélküled, és most, hogy teljesítettem visszaérkezhettél? Egy kicsit, vagy ez már valami igazinak az előkészítése? Talán most kéne lerombolni a falainkat, hogy egymásba érkezhessünk? Félek attól az erőtől, ami körül vesz minket, mikor együtt vagyunk, és mégis, semmi sem tölt fel jobban, mint ezek a pillanatok. Akkor jössz, mikor a legnagyobb szükségem van a szeretetre. Hogy csinálod? Hogyan teremtesz bennem egyszerre káoszt, és rendet? Mint egy őrangyal, úgy vagy mindig a háttérben, és bukkansz fel, mikor mentésre szorulok. Miért vagy még mindig itt, ha ez mégsem lehetséges? És ő miért jött, ha mennie kellett? Ki vagy valójában és ő ki? Lehetséges egyszerre két embert szeretni?

Keresnék egy helyet, egy kis zugot, ahol egy percre szabadon áramolhatok, úgy ahogy vagyok. De sosem találom, kint sosem találom. Belefáradok. Szabadulnék, de úgy tűnik, a falakat egyszerűbb volt felépíteni, mint most lerombolni. Kijutni, feledni, hátrálni akarok. Csendet, időt, magamra. Valami elkezdődött bennem, mióta vagy. Egyszerre érzek erőt magamba, de kétségbeesést is. Merre induljak, mindent hátra hagyjak? Amennyire rossz volt a magány, mára, annyira édes. Egyre békésebb, és felemelő, ahogyan felfedezem ki is vagyok igazán. Omlanak a falak, de most még túl nagy a rendetlenség. Tőle és tőled, de leginkább a törmelékeimtől.

Lehunyom a szemem, megállok, mély levegőt veszek, kifújok. Ha nem ki, hát befelé haladok, nem rombolok, csak oldok. Önmagamhoz visszajutok. Ha beakarlak engedni, téged, őt, vagy akárkit, előbb magamat kell kiengednem. Szárnyakat növesztenem. Megbocsátanom, elfogadnom, szeretnem minden részem, még ezt a küzdelmemet is. Tudom, hogy az a tágas tér, ami vagyok, megengedhet magának minden érzést és gondolatot. Ilyenkor leteszem az ellenállást és csak vagyok, aki vagyok. Megértem, hogy bármilyen hullám, kelthet bennem negatív vagy pozitív érzést, megjelenhet bennem, a tapasztalatom lehet, de én nem ez vagyok. Én az egész óceán vagyok. Ha nem címkézek, nem ítélkezem, nem azonosulok, szabad vagyok. Az egész csak egy mozivászon és ez az én filmem. Minden körülöttem, a bennem lévő hullámok fodrozódása, kivetülése. Én vagyok mindenhol. Egy falevél lehullásában, egy madár dalában, a kőben, a vízben, minden ember kacajában és bánatában. Az élet vagyok, mindennel és mindenkivel összeköttetésben.

Haldoklik bennem az az én, aki elhitette velem, hogy csak megakar védeni, és kérdezi: – Ha minden csak illúzió, te valódi vagy? Azért vagy még mindig itt, mert téged kereslek? Azért van az a sok megmagyarázhatatlan dolog köztünk, mert hinnem kéne bennünk? Vagy te is csak a kedvemre teszel? Csak egy katalizátorom vagy, hogy én fejlődhessek? Ennyi lenne csak a lényeg? A bennem élő gyermek, gyógyul: – Te most már mindig itt leszel vagy végül te is magamra hagysz? Ha engedem, hogy közelebb jöhess, megtanítasz újra bízni?

És közben bennem születik egy nő, aki megtanul szeretni, szeretve lenni.

Ahogy megyek felfelé a lépcsőn, egyre hevesebben ver a szívem, a fejemben az a hang azt mondja nem kéne itt lennem, forduljak vissza, és mikor felérek, s te ott állsz az ajtóban, meg kell kapaszkodnom, mert elszédülök. A hangom remeg, és nem vagyok ura már önmagamnak. Félek, nem tudok elmenekülni az érzéseim elől, mint ahogy máskor tettem. Esélyem sincs, ez az érzés csak van, megmagyarázhatatlanul köt hozzád, kár is harcolnom ellene. Te ezt váltod ki belőlem, de pont ezért akarom is, mert neked sikerül. Nem tudom hogyan, de pusztán a lényed teszi ezt velem. Aztán megszólalsz, és a hangod megnyugtat, lecsendesít. A testemen furcsa bizsergést érzek. Beszélj, csak beszélj. Bármiről, csak halljam a hangodat. Mintha mindig is a te hangodat kerestem volna a nagy zajban, és most hogy hallak, végre csend van. És én nézlek.

A tekinteted a talaj, ami a földön tart, és ami beszippant. Ha belenézek, valamiért ismerős, de nem úgy, mint máskor, másnál. Egészen áthatol rajtam és én belemerülök. Képek, hangok, érzések jönnek fel. Butaság, néha úgy érzem megőrültem, ilyen nem is létezhet! Ez az érzés erősebb a józan eszemnél és kiszolgáltatott lettem. Ez megrémiszt, hiszen pontosan ezt akartam elkerülni, mi lesz így velem, mekkorát fogok így zuhanni, ilyen magasból?! A legnagyobb félelmeimmel szembesítesz, miközben felemelsz, mert oda viszel, ahová a lelkem vágyik. Mert mikor átölelsz, mikor hozzám érsz, minden értelmet nyer és biztonságot érzek, megérkezést. Ezt akartam, de titkon rettegtem, hogy megtalállak és aztán elmész. Mégis, újra és újra megyek fel a lépcsőn. Ha elesek és összetörök is kockáztatok ezért az érzésért, mert amit melletted érzek, azt jobban akarom, és addig akarom, amíg lehet, mint amennyire félek a sérüléstől vagy attól, hogy egyszer végleg elveszítelek. Ez az érzés tanít, akkor, sőt akkor a legjobban, mikor zuhanok, mikor szembesítesz önmagammal, a korlátaimmal, a félelmeimmel. Megtanítod, hogy minden bennem van és nincs mitől félnem, merjem beengedni a szeretetet és szeretni önmagam, téged és a világot. Haza vezetsz, pedig látszólag nem is fogod a kezemet, mégis mindig mellettem vagy az úton és bár öntudatlanul, de végül Te tanítasz meg szabadon repülni.

 

You Might Also Like...

No Comments

    Leave a Reply

    Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..