Vallomások

Egy elmúlt év margójára

Ahogy az idővel együtt én is öregszem, néha úgy érzem, éppen hogy csak pislogtam, és egy újabb évet magam mögött hagytam. – Felgyorsult az idő – olyan sok ember szájából hallom ezt, olykor én is elgondolkodom azon, hogy valami kvantumfizikai, téridő bolydulásnak lettünk az áldozatai, de azt hiszem, mi emberek szeretünk keresni valamit vagy valakit bűnbaknak, akire rányomhatjuk keserűségünk bélyegét, felmentve magunkat a részvétel alól.

Igazából cseppet sem hiszem, hogy az idő lett betegesen gyors, nem szeretek hazudni, még magamnak sem, nem fáj beismerni, hogy minden, ami ma körülöttem látható és számomra tapasztalható, azért kizárólag én vagyok a felelős, legalább is, az én életemért, a szomszédom biztosan nem.

Sietünk, rohanunk, és nem a világ, nem is az idő a hibás, mert az életünket mi töltjük meg tartalommal, mi formáljuk új nézőpontokkal, igényekkel, szokásokkal, életstílussal, hitrendszerekkel. Mi futunk maratont. Úgy rohanjuk végig a napokat, a heteket, a hónapokat, az éveket, mintha valahová nagyon sietnénk, nehogy lemaradjunk róla, és mégis, pont azt felejtjük el, mi is az, amiért a rajtnál, valamikor elindultunk.

Természetesen van zsebből előrántott gyors mentő válaszunk ilyen zavarba ejtő kérdésekre, mint a karrier, a család, a szerelem, egy álom utazás és hozzá még több mentő kifogás és hárítás, hogy még miért nem értük el a vágyaink kapuját. Én mindig magamat kerestem, a kiteljesedésemet, a belső forrásomat. Úgy hívtam, otthon, a szívem otthona. Éveimet ennek a belső hiányérzetnek a befoltozására áldoztam, és ez semmiben sem különbözött egy ház felépítésétől. Mire sikerült felhúzni, kicsinosítani, kezdhettem elölről az építkezést, mert valahol máshol új probléma keletkezett. Terveztem, és sokszor ezért csalódtam a végkifejletben. Az egész hazatalálás projectben sokszor elfelejtettem élni, helyette a fejembe költöztem. Szerencsére az élet sokszor meg-megsimogatott, egyszerű pillanatokba csempészte a csodáját, terelte figyelmemet a jelenlét leírhatatlan megértésére és szépségére. Valójában egy lépés sem volt haszontalan.

Az idő paradoxona, hogy van, volt, és lesz. Visszatekintünk az elmúlt évre, és sajnálunk pár elszalasztott lehetőséget, siratunk valami olyat, ami már nem az életünk része, vagy örülünk, hogy bizonyos dolgokat végre elértünk. Aztán újra tervezünk, mit teszünk meg a következő évben, vagy éppen már mit nem. Új célokat tűzünk ki, és újabb versenyfutásba kezdünk érte, hogy elérjük. Aztán vagy összejön vagy nem, de sosem állunk meg szétnézni a pillanatban, csak lenni, élvezni minden zamatát a létnek. Egy csókot egy másodpercnél tovább élvezni, egy ölelésbe tovább belefeledkezni, egy mosolyt mélyebben az emlékeinkbe vésni. Kicsit, csak egy kicsit, egymásra és önmagunkra jobban figyelni, mert amiért rohanunk, az éppen most is zajlik, most is itt van, mikor én írom ezeket a sorokat, és akkor is, miközben valaki ezt majd olvassa.

Egyre tisztábban érzem, hogy az út a lényeg, és az, ahogyan éppen rajta vagyunk, nem a cél. Legmegfelelőbb pillanat nem lesz a mostnál, ez az örök, ami hallhatatlanul most, csak is a miénk. Az előző perc már csak egy emlék, a következő még meg sem történt.

Lehetnek kitűzött állomások, szükséges tudnom, hova teszem a következő lépésnél a lábamat, de valójában csak arra van szükségem most, hogy legyek, a többi mind felesleges időutazás a múltban, vagy a még meg nem történt jövőben. A jelennek sokszor nem adjuk át magunkat teljesen és így szalad el egy újabb év láthatatlanul. Talán az “itt vagyok” átélésében lakozik a mi lehetőségünk, hogy boldogok legyünk, ez a boldogság, amit odakint folyton kutatunk. Én addig hámoztam magam, hogy végül messzebbre jutottam, mint ahova érkezni akartam, pedig mindvégig itthon voltam, csak elfelejtettem észrevenni, hogy minden bennem van, amit odakint annyira keresek.

A startnál az élet kezdődött el, de gyakran mégis erről feledkezünk meg, és inkább csak vegetálunk, vagy ami még rosszabb, túlélünk. Ez az elmúlt év felforgatóan söpört végig pont azon a területeken, ahol nincs még meg bennünk az egyensúly, jól kipucolt minden nem oda illő szereplőt, vagy épp szerepet belőlünk, amit magunkra öltöttünk, de már kinőttük. Ahogyan az idő is változik, vele együtt az életünk is, és benne mi is. Megértettem, hogy az életben nem lehet semmit sem birtokolni, csupán megélni, hogy most van. Nem szabad félni elengedni, áramolni kell a léttel, és akkor a változás új, izgalmas lehetőségek tárházát bonthatja ki előttem, ahol növekedhetek, tágíthatom a komfortzónámat. A ragaszkodás, a rugalmatlanság megköt, elbizonytalanít és összezsugorít, egyhelyben tart. Ha megszűnik az ellenállás az élettel szemben, helyet adhatunk annak, amire vágyunk, mert már nem álljuk útját a kétségeinkkel, bízunk magunkban és az életünkben.

Sokszor, egy rossznak címkézett tapasztalat, holnap már felszabadító megértéshez vezet, miért történt úgy, ahogyan történt. Egy pozitív tapasztalat pedig, egy jutalom válasz lehet, a saját önmunkánkért, mint egy sikeres vizsga. Hiszem, hogy az életemben minden értem van, akkor is, ha most még nem értem, miért és hogyan. Előbb- utóbb, mindennel csak gazdagodtam. De az elmúlt évben azt is megtanultam, hogy ez a varázslat nem mentesít fel az alól, hogy ne vállaljak felelősséget a saját pillanatom boldogságáért. Ki kell vennem belőle a részem, és bele kell tennem a szívem teljesen.

Talán, ha nem ítélkezünk, ha nem azonosulunk a fejünkben lévő hanggal, jobban hallgatunk a szívünkre, felvállaljuk a történetünkben a saját szerepünket, elfogadjuk benne a többi szereplőt, valahogy átrendeződik minden. Élhetőbb lesz, könnyedebb, és mi magunk sem vesszünk benne minden történést olyan véresen komolyan. Elengedni az aggódást, a túlbonyolítást, az akarást, a küzdést, és megengedni a könnyed létezést. Hányszor halhattunk volna bele a szerelembe, a karrierünk sikertelenségébe, vagy egy félre siklott tervbe, és mégsem győzött le, még sem volt olyan komoly, mégis itt vagyunk. Látom és tapasztalom, hogy ha a hálát választom a panaszkodás helyett, egyre több dolgot fedezhetek fel, amiért azt érezhetem milyen szerencsés vagyok. Észre kellett vennem, hogy lüktet bennünk és körülöttünk az élet minden pillanatban, és hogy minden egyes “mostban” van lehetőségem választani, hogy szárnyalok, vagy éppen zuhanok. 2016, köszönöm, hogy itt voltál minden perceddel.

Kép: unsplash.com

You Might Also Like...

No Comments

    Leave a Reply

    Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..