Ha lehetne egy kívánságom, annyi lenne, hogy ne jöjjön el újra a reggel. Nincs kedvem aludni sem, vagy felébredek, hogy lássam még itt vagy, még bújhatok, még itt szuszogsz mellettem. Tétován tett mozdulatok, majd átszakad a jégfal, engedek egy kis közeledéssel, és máris mohón húzol a karjaidba. Ezt vártam és ilyenkor úgy tűnik, mintha te is. Egyszerűen természetes. Olyan ez, mint mikor végre a megfelelő puzzle darabka a helyére illeszkedik. Elmondhatatlan, csak azt tudom, érzem, hogy most jó. Itt jó, most van minden rendben. Nem látszik igaz?
Számodra úgy tűnhet, hogy a távolból mindig sokkal jobban szeretlek, és aztán, ha ott vagy, próbálok úgy tenni, mintha hidegen hagynál. Ha megkérdeznéd, akkor sem tudnék rá felelni, miért viselkedem így, magam sem értem. Talán még mindig félek és téged is féltelek. Nem tudom, hogy csináljam jól, hogy szeresselek eléggé, de nem túl fullasztóan. Talán kinevetnél, ha megmutatnám, hogy valójában milyen nagyon repked a lelkem mikor így vagyunk, mikor veled vagyok, mikor végre érezlek. Látod, már ez is túl érzelmesen hangzik kimondva, így nem mondok semmit, és inkább nem is mutatom, csak ha már nagyon közel vagy, akkor nem bírom visszafogni magam. Pedig nem nevetséges, és nem is érzelgős, amit irántad érzek, csak nekem új ez az érzés.
A veled való találkozásom, ráébresztett, hogy előtted, minden hazugság volt. Játszmákon, birtokláson alapuló, biztonságos, álszeretet kapcsolatok. Ez tiszta. Nem az elmémben van rá magyarázat, hanem a szívemben. Jelen volt egyből, mintha évszázadok óta szerettelek volna, és én szégyelltem, hogy így érzek, hogy ezt megengedtem magamnak.
A fejemmel akartam megindokolni, és elbírálni ennek az érzésnek a helyességét, egy olyan érzését, ami a szívemben született. Persze, hogy összezavart, persze, hogy megijedtem tőle és nem tudtam hova tenni. Teljesen ismeretlen volt számomra, valakit önzetlenül, feltételek nélkül szeretni, egyetlen pillanat alatt. Vajon ilyen a szerelem első látásra? Ma már tudom, hogy semmi sem valódibb, mint ez a fajta szeretet, ami csak létezik, indokolatlanul, elvárások nélkül.
Ha a fejembe látnál, meglepődnél mennyi védekezést, kétséget, és sebezhetőséget találnál benne. Nehéz még számomra megtalálni a megfelelő arányokat a szívem, és az eszem párbajában. Még csak viszonyítani sem tudok, tapasztalatom sincs, hogy nem ronthatom el. Hogy lesz igazán jó neked és nekem is?
Néha, mikor úgy is tűnik, hogy engedek, az elmém visszaránt, és akadályoz abban, hogy csak a szívemmel szeresselek, könnyedén, túlbonyolítás nélkül, csak mert nem tudom, benned mi van, és én már nem akarom többet kitenni magam a visszautasításnak.
Érzed abból, ahogyan hozzád simulok, hogy mennyire boldog vagyok? Vagy ha érzed, ugye nem ijeszt, meg? Inkább kevésbé öleljelek? Bátorítsalak, vagy engedjem, hogy te közeledj úgy, ahogy neked jól esik? Lehet, hogy ugyanarra várok, amire te, és ha egyikünk sem lép, örökké ebben az állapotban maradunk?
Meztelenebb nem is lehetnék annál, ha tudnád, mit jelent nekem a közelséged, de végül győz a szívem, és befészkelem magam a karjaidba szorosan, hogy érezzem az illatod, minden porcikádat, mert a reggel olyan szemtelenül hamar tör ránk, és a varázslatnak vége szakad. Talán még pár másodperc, még egy utolsó érintés, amit emlékként magammal vihetek, mielőtt az ébredés, teljesen át nem veszi a szerepét. Újra két idegenné válunk, akik sután úgy tesznek, mintha az éjjel lenyomata, nem érintette volna meg a szívüket. Talán azért fáj ennyire a búcsúzás, mert a lelkünk már összeér, csak még hadakozunk ellene.
Képek: Pixabay.com, inno kurnia képe a Pixabay -en, Photo by Annie Spratt on Unsplash
By 
Te mit gondolsz?