Blog Lélekterápia

Az elfogadás ereje

Vajon a kiegyensúlyozott, boldog élet, tényleg csak választás kérdése? Mégis hogyan lehet fenntarthatóvá tenni a harmóniát az életünkben? Mit lehet kezdeni azzal a sok belső ellentmondással, küzdelemmel a lelkünkben? Hogyan tanulhatjuk meg uralni az életünket, de legfőképpen a félelmeinket, hogy azok ne telepedjenek rá mázsás súlyként a hétköznapjainkra? Talán tényleg minden csak belső nézőpont és hozzáállás kérdése, elfogadásé. Na és persze sok gyakorlásé..

 

A minap megkérdezte tőlem valaki, hogy hogy csinálom? Hogy bírom a kríziseimet, a hétköznapi kihívásaimat, olyan békével és hittel a szívemben elfogadni és kezelni?

Meglepődve tapasztalta, hogy mindenre van egy higgadt, és az ő szavaival élve, „bölcs” gondolatom, pozitív hozzáállásom, az életbe vetett teljes körű bizalmam.

 

Nos, ezzel a hozzáállásommal nem születtem. Talán részben volt rá nyitottságam, de valójában pontosan annyira sebzett voltam belül és legalább annyira, ha nem jobban féltem és nem hittem magamban, mint körülöttem oly sokan. Sőt, rengeteg leckét kapok most is, hogy ezt a belső nyugalmamat csiszoljam, csak talán, már könnyebben megy, mint mikor még harcoltam.

Ha már eléggé elfáradtál ráébredsz felesleges köröket futsz

 Azon kívül, hogy rengeteg időt, önmunkát tettem abba, hogy igazán mélyrehatóan megismerjem önmagam, a reakcióim lelki és mentális okát vagy hogy feltárjam és megértsem a saját miértjeimet, az igazi megváltás akkor következett be, amikor elfáradtam a küzdésben.

Nem, nem volt haszontalan dolgozni magamon, sőt, rengeteg hozadéka volt, de teljes Pál fordulatot akkor vett az életem, amikor megértettem és magamévá tettem az elfogadás művészetét. Kisebb túlzással, jó pár évet, könyvet, meditációs gyakorlatot, előadást, képzést spóroltam volna meg magamnak, ha egyből innen indulok, de hiszem, hogy mindenhez be kell érnünk és minden mozaik darabra szükségem volt, hogy ott legyek lelkileg és szellemileg, ahol most vagyok.

 

Mikor először csak olvastam arról, hogy mekkora felszabadító erő, van az elfogadásban, hogy mennyire nagy hatással van az életünkre, még csak kapizsgálni sem tudtam, ennek valódi, nagy horderejű igazságát. Megfogott és tovább vitt, hogy elkezdjem őszintén gyakorolni és mikor egyre mélyebb szinteken enyém lett a felismerése, mindent átírt. De tényleg mindent.

 

Az elfogadás soha nem egyenlő a beletörődéssel, ahogy az alázat sem egyenlő a megalázkodással

Alázatot mindig kulcsfontosságú és vezérelvemnek tartottam, bár ezt sem működtettem egyből magas szinten. Az alázat számomra nagyon jelentős lecke, tisztelem és azt hiszem, hogy életem minden napján, újabb és újabb szinteken keresztül hoz még számomra jelentős fejlődést.

 

Ha visszagondolok arra, amikor még nem voltam elég befogadó, érett, az elfogadás hatalmára és gyógyító erejére (mert igen, szerintem az egyik legnagyobb, ha nem az elsődleges gyógyító állapot), szóval akkor még rengeteg ellentmondást, védekezést, egos érzelmeket ébresztett bennem már maga a szó is.

„-Ugyan hogyan tudnám elfogadni, ha valami baromira nem jó az életemben? Ha valami fáj a lelkemnek? Ha olyan élethelyzetben vagyok, amit ember legyen a talpán, aki ezt halál nyugodtan elfogadja? Nem esik kétségbe és nem borul bele lelkileg.”

Annyira nem tudtam mit kezdeni még a gondolatával sem, akkor sem, ha a szívem mélyen tudtam, hogy valahol semmi értelme annak sem, ahogy kezelem a dolgokat.

 

Látom másokon keresztül is ezt a valahol érthető reakciót és hozzáállást, de most már, hogy az én életemet ez gyökerestül megváltoztatta, annyira szeretném mások számára is átadni e tapasztalat gyümölcsöző, mindent felülíró értékét.

Küzdelemből, békejobbot nyújtani

Mibe is fáradtam el? Az ellenállásba. Ha saját tapasztalatom szerint kiemelném, hogy mivel nehezítettem az utamat, és mi az, ami az elfogadás erejével szemben, pont az ellenkezőjét váltotta az életemben, az az ellenállásom.

És merem állítani, hogy szinte minden problémánk ebből fakad.

 

Ellenállunk máris azzal, hogy panaszkodunk, hogy kesergünk, hogy a kelleténél többet időzünk a velünk történt kellemetlen események feldolgozásával, mint amennyire szükséges.

 

Benne tartjuk magunkat az ellenállással, minden olyan állapotban, amitől valójában szabadulnánk.

Bort iszunk és vizet prédikálunk. Sopánkodunk, felelősséget hárítunk a saját boldogtalanságunkért, minket ért igazságtalanságért és fájdalomért. Harcolunk, védekező-támadó állásban és akarunk. Ki ezt, ki azt, de ami éppen van, azt nagyon nem. Elképesztő módon hosszabbíthatjuk meg ezzel pont azt az állapotot, amit, ha kézzel-lábbal kapálózás és vergődés helyett elfogadnánk, akkor el is tűnne az életünkből.

 

„Ahol a figyelem, ott az energia” agyoncsépelt mottóm, de tényleg igaz. Ha csak azon tartottam a fókuszt, hogy mi nem jó, mi fáj, mitől akarok szabadulni, miről szeretném, ha teljesen máshogy lenne már az életemben, az valójában tagadása és ezzel együtt ellenállása volt a jelen pillanatom tapasztalatának. De miért lényeges ez? Mert egy tapasztalat azért jön, hogy átégjen rajtunk, de úgy igazán, hogy formáljon, fejlődésre sarkaljon. Akkor is, főleg akkor, ha az a komfort zónámon kívül esik. Amíg ezt nem fogadom el, nem éltem át igazán, nem lett az enyém, nem tud más jönni, csak az ismétlő lecke. Legyen ez konkrét párkapcsolati, anyagi, hivatásbeli lecke, vagy maga az elfogadást tanító fájdalmasan megélt leckék.

 

Ha már nem küzdök, ha elfogadom őszintén, ami van (és ettől még feldolgozhatom és szükséges is megélni, hogy ez piszok mód nem jó), de elfogadom, nem ellenállok, és nem azt üvöltöm a világba, hogy legyen már más, hogy ebből elegem van, nem bírom.. Hanem megengedem, elfogadom, hogy átégjen, hogy beismerem egy bizonyos pontig, hogy a kapálózásom teljesen felesleges, mert ami most van, azon a leghamarabb úgy tudok változtatni, hogy első sorban szembe nézek vele, és az azzal kezdődik, hogy elfogadom, amit kaptam, nem ellenségként tekintek rá, hanem kezet nyújtok neki. Igen, a legpokolibb tapasztalatból is bármilyen abszurd, de ez az első lépcsőfok, ami a gyógyuláshoz vagy a kiúthoz, megoldáshoz vezet.

 

Amíg támadásban vagyok, esélyem sincs sem magamat, sem a helyzetemet más megvilágításba helyezni. Minden fenyegető lesz, minden fekete felhős. De így, hogyan süthetne ki a nap? Ha önmagamat a felhő alatt tartom? Nem az élet, nem a párom, nem a környezetem, Én, mert én nem látok tovább az orrom hegyénél, hogy beleragadtam a fájdalom köreimbe.

 

„Aki látni szeretné a szivárványt, annak meg kell tanulnia szeretni az esőt. „

Paulo Coelho

 

Ne menjünk bele, hogy szegény Paulo, mára már mennyire mainstream spiriguru lett, az egyszerű és értékes mondandóján, ez nem csorbít.

 

Amikor kibékülünk a helyzetünkkel, az nem jelenti, hogy feladtuk, hogy lemondtunk az álmainkról, a vágyainkról, csak azt jelenti, hogy letettük az önszabotáló és önmarcangoló küzdelmünket.

 

Minden más megvilágításba kerül, amikor merünk dőlni, és elfogadni. Tonnányi súly alól szabadítjuk fel a lelkünket. Megfogalmazni sem lehet emberi kifejezésekkel, milyen erő lakozik az elfogadásban.

 

Nem csak felszabadít, hanem tanít is. Rengeteg alázatra és önuralomra. Aki elfogadásban él, jobban ura az életének, mint az, aki küzd, az irányítás, a kontrol álcájában. Aki küzd, valójában fél. Aki elfogadásban van, abban megingathatatlan bizonyosság, hit, erő lakozik.

 

Ebben az állapotban a tapasztalások már tényleg csak jönnek mennek. Persze, ettől még nem múlik el a kihívás, a megugrandó feladat, de más lesz a belső megélés. Nem lesz nagyobb jelentőségük, mint ami, lecke, fejlődési lehetőség. Megváltoztat, átírja a személyiségedet, a világnézetedet, a hétköznapi probléma megoldó képességedet, és nem utolsó sorban az életminőségedet.

 

Ha szeretnél minőségi változást az életedben, szívből és tapasztalatból ajánlom neked, hogy kezd el gyakorolni az elfogadás művészetét.

Virág Klaudia

 

Képek: pexels.com

 

 

You Might Also Like...

No Comments

    Leave a Reply

    Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

    %d blogger ezt szereti: