A mai spirikultuszban szokás beleragadni abba a kényelmes kifogásba, hogy „nem baj, minden úgy, lesz ahogy lennie kell!” Valójában, ez csak részben igaz, és ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, akkor be kell hogy lássuk, ez egy báránybőrbe bújt kifogás, hogy hogyan hátráljunk ki a felelősség alól. Az életünket mi teremtjünk, bár igaz, az Univerzum is jelentősen besegít, de egyszer eljön az pont, amikor pontosan azért koppint a fejünkre, hogy vegyük észre, ne várjuk a sült galambot, ha szeretnénk valamit.
Ha úgy érzed, hogy az Univerzum ellened van, vagy ha nem tudod, hogy maradt-e még valami jóság ezen a bolygón, nem találod a helyedet, megtorpanttál és semmilyen jel, útmutatás nem érkezik, tudd, hogy ez egy hívás. Egy hívás, hogy menj be, és találd meg a saját erődet, hogy megtaláld a fényedet, és megtaláld a saját jóságodat, ami felemel téged és majd másokat. Ez a lelked meghívása, hogy belépj, hogy megismerd a valódi énedet, és újra felfedezd az egész életed belülről kifelé.
Az élet nem igazán arról szól, hogy mi történik veled, hanem arról, hogy hogyan döntesz, amikor szembe kell nézned a dolgokkal. Az élet arról szól, hogy megtaláld a belső erődet, a bátorságodat, és megtaláld önmagadat, pontosan akkor, amikor látszólag a dolgok a legkeményebbek.
Ha az élet mindig könnyű lenne, akkor nem lenne növekedés és nem lenne semmi kaland az életünkben. A kihívás az, ami segít felfedezni önmagadat, ami inspirál, hogy kilépj a komfortzónádból és új, ismeretlen ösvényekre lépj.
Azt mondják, hogy a legerősebb lelkek számára jutnak a legnagyobb kihívások az életben, mert ezek a lelkek képesek kezelni a fájdalmat, a veszteséget és felülemelkedni önmagukon. És tényleg így van. Sosem kapunk olyan feladatot, amivel ne bírnánk el. Csak ezt az igazságot, visszatekintve jobban elismerjük, mint közben, amikor úgy tűnik pokolian nehéz.
De már túl vagyunk pár dombtetőn, lássuk meg, hogy most már nem kell, hogy később legyen miénk ez a felismerés. Vegyük észre, hogy már a birtokunkban van ez a tudás, merítsünk ebből erőt, akkor is, ha most még nem látjuk a fényt az alagút végén, van már tapasztalatunk. Nincs már mitől félnünk, eddig is mindent túléltünk. Egyedül a saját kishitűségünk, a kifogásaink és az önsajnálatunk az, ami visszatarthat minket, amivel önmagunk útját szabotálhatjuk és megnehezíthetjük a változás folyamatát.
Igen, ez az út néha sáros, mélységekkel teli, katartikus, de nem azért, hogy szenvedjünk. Ez csak az elménk kínlódása, a felszabadulásunk folyamatának a részleges hozadéka. Gondoljuk csak végig, amikor erősebbekké váltunk, azt nem előzte meg egy kis hegymászás? A pillangó is megszenvedte, hogy kitolja magát a bábjából, és milyen sokáig, alázattal készült erre a csodára, de aztán milyen gyönyörű lett, nem igaz? Ez az egész egy fontos út, amely átformál minket és a jövőnket.
Ha nem aggódnánk annyit, ha nem ennyire a fejünkben élnénk, ha nem félnénk annyira a változástól, hanem megengedőek lennénk és bíznánk abban, amit most még nem értünk, nem látunk, sokkal könnyebben menne végbe minden változás. És még élveznénk is. Rajtunk múlik, hogy egyes helyzeteket milyen érzésekkel, hozzáállással töltünk meg. Kíváncsisággal és lelkesedéssel vagy szorongással, félelmekkel? És ugye tudjuk, amit várunk, azt teremtjük. A kocka már rég el van vetve. Ami jön, arra felkészültél, azért jön a lehetőség változás formájában, mert meg tudod csinálni. Engedd, aminek mennie kell, fogadd, ami jönni akar, de közben indulj el arra, amerre húz a szíved.
Az Univerzum nem fog mindig elkapni, de soha nem ad neked olyan feladatot, amit ne tudnál megoldani. Azt is pontosan tudja, hogy mikor érett meg arra az idő, hogy elengedje a kezedet és jelzések helyeket most már inkább arra ösztönözzön, hogy hallgass jobban a szívedre, te dönts és indulj el önállóan. Ha az életed megrekedt és válaszokat keresel, hogy merre tovább, az azt jelenti, készen állsz. Rajtad a sor, hogy válassz. Merre szeretnél menni?
Kép: pexels.com
Te mit gondolsz?