Te és a barátod elindultok vacsorázni és már alig várod, hogy elfogyaszd a finom pepperónis pizzádat, azonban amikor felveszed a barátodat, nem úgy tűnik, hogy ő is olyan lelkes lenne, mint te és rögtön magadban keresed a hibát. Aztán felveted neki, hogy mi lenne, ha inkább ő választaná ki a helyet és máris mosolyra húzódik a szája, majd elvezet téged a kedvenc hamburgereséhez. Szóval megállapítod, hogy nem neked nem örült és csalódottsága nem az érzelmeit tükrözte, hanem a szándékait. Csupán pizza helyett, egy jó hamburgerre vágyott.
Hajlamosak vagyunk téves következtetéseket leszűrni a környezetünk reakcióiból, aztán mindent túl is bonyolítunk. Pedig legtöbbször csak rosszul figyelünk egymásra.
“Az arckifejezések általános tévhite az, hogy rólunk szólnak, hogy feltárják a hangulatainkat és az érzelmeinket” – mondta Alan J. Fridlund, az UC Santa Barbara pszichológiai és agytudományi tanszékének docense.
Az arckifejezésünk egyáltalán nem rólunk szólnak, főleg nem a tényleges érzelmi állapotunkról, hanem a szociális interakcióinkról, az aktuális helyzetekre adott válaszunkról.
Ez a tanulmány csupán egyike annak, amit Fridlund fedezett fel az arckifejezések funkcionalitásában. 1994-ben kiadta az “Emberi arckifejezés: egy evolúciós nézet” című könyvét, amelyben feltárta és elmagyarázta, hogy (mint sok állat is) hogyan használjuk az arckifejezésünket, mint a kommunikáció elsődleges eszköze. Gondold végig: amikor dühös vagy a barátodra, nem mosolyogsz; inkább összeráncolod a homlokodat, elkerülöd a szemkontaktust. Akárhogy is, a barátod megkapta a jelzést, hogy nem elégedett.
Fridlundt is elismeri a “közönséghatásokra” vonatkozó jelzéseket, miszerint kifejezéseinket befolyásolják mások jelenléte, de nem csak erre alapozza tudományos felfedezéseit. Például, valószínűleg sokkal többet fogunk nevetni és mosolyogni egy vicces film alatt, ha a barátaink társaságában vagyunk, mint amikor egyedül nézünk meg egy filmet. Hasonlóképpen akkor is ijedtebb arcot vágunk egy félelmetes film alatt, amikor másokkal nézzük, mint amikor egyedül nézzük. Ez egy tudat alatti szociális jelzés küldés, ami a reakcióinkat tükrözi vissza a környezetünknek. Ez a mechanizmus belénk van kódolva.
“Amikor másokkal együtt vagyunk, megfigyeljük, hogyan reagálnak ránk a többiek, milyen arcot vágnak, mit csinálnak, hogyan keresik ők is a mi reakcióinkat. De ezeket a reakciókat, jelzéseket, az ember önmagára vonatkoztatva éli meg és nem különíti el, hogy csupán a helyzetnek, aktuális interakcióinknak szólnak. Érzelem váltja ki, de valójában a szándékainkat fedi fel. A jelzések olvasásakor mi kötjük össze a jelzéséket a saját érzéseinkkel, legtöbbször a belső bizonytalanságunkkal, félelmeinkkel. “– magyarázza Fridlund.
Kép: pixabay.com
Te mit gondolsz?