Volt egy fiatal lány, aki nagyon szomorú volt, alig lehetett mosolyogni látni. Egy nyáron a lány, elutazott szeretett nagymamájához, aki az óceán partján élt egyedül. Az öreg hölgyet mély bölcsesség és a világegyetem iránti szeretet járta át. Minden megnyilvánulásában ott bújt a jóság és szemeiben ott ragyogott az a különös fény.
A fiatal lány, egy délután a nagymamája ölébe ült, miközben együtt nézték a végtelen óceánt, mely egyes napokon gyönyörű türkíz kékben tündökölt, máskor háborgó volt és sötét.
Bármilyen volt az időjárás, nagyi mindig csillogó szemekkel tekintett rá nagy szerelmére, az óceánra. – Csak nézz a víz fényére kedvesem! – mondta, és együtt nézték a hullámokról visszaverődő fényt. Volt ebben valami megmagyarázhatatlan békesség. A lány időnként mégis megpróbált hibát keresni nagyanyja hősében, de az idős hölgy a legrosszabb napokon is szerető elismeréssel mindig csak ugyanazt mondta – Csak nézd a fényt rajta kicsikém, csak a fényt.
A lány szerette az idős hölgy társaságát, bár nem értette még bölcsességet. A végtelen jóság és szeretet, amit tőle kapott, a kalandok, amit vele átélhetett messze mindentől, amitől elakart menekülni, új otthont adtak árva szívének. Itt a nagyival, az óceán partján, valahogy minden más volt.
Az idős hölgy sokat betegeskedett, de szelleme egyre csak erősödött.
Évek teltek el és a kicsi lányból fiatal, kecses nő lett. Sikeres volt, utazott, sírt, nevetett, szeretett átélt minden felnőttkori érzelmet. Aztán egy nap jött a hír, a nagymama haldoklik.
A végső búcsúhoz már túl késő volt, mire odaért, a nagymama már átevezett az óceán túlpartjára.
Állt az üres házban és bámulta az óceánt, olyan fájdalmasan ismerős volt, de ez már nem olyan volt, mint a nagymamával.
Aztán valami szörnyűséget vett észre.
Hogy tehették?! – Kiáltotta könnybe lábadt szemekkel. – Óh nagymama nézd, a szörnyű, büdös kőolaj mindent tönkretesz szeretett óceánodon! A gyönyörű kilátás is odaveszett! Mindennek vége!
És akkor meghallotta a nagymama hangját: – Tudom kedvesem, de mégis, nézd a napfényt a vizen. Még mindig ott van, csak vedd észre, olyan szép..
Hogyan generáljuk és növesztjük az életben a negatív érzéseket?
A depresszióra hajlamos, pesszimista emberek közös jellemzője a probléma “globalizálása”. Ez egy pszichológiai szokás és akkor beszélünk erről, amikor a negatívitást túlgeneráljuk.
A gyakorlatban ez úgy jelenik meg, hogy amikor baj van, például nem sikerült egy vizsga, nem vettek fel egy munkahelyre, kirúgtak, elvesztettük a szerelmünket stb., akkor úgy érezzük, hogy vége a világnak. Valójában csak az életünk egy fejezete zárult le, az életünk egy kis területén zárult be egy kapu. És ugye tudjuk, hogy amikor a boldogság egyik ajtaja bezárul, egy másik kinyílik. De ha nem nyitjuk fel rá a szemünket, nem fogjuk észrevenni.
Ha egy kapcsolat véget ért, megélhetjük úgy, hogy “- Szomorú vagyok ebben a pillanatban, de az élet megy tovább és tudom, hogy minden vég, egy új kezdet.” Megadjuk önmagunknak az új esélyt a boldogságra, nyitottak maradunk a nehéz tapasztalatok után is. Ezzel szemben, ha globalizáljuk a negatív élményt, akkor úgy éljük meg a helyzetet, hogy “-Most már minden rossz, semmi sem működik, az egész életem tönkremegy!” És ezzel megássuk saját sírunkat, mi magunk húztuk le a redőnyt a negatívitásunkkal.
Sajnos ez egy gondolkodási minta, amit a szülöktől, társadalmunktól veszünk át az évek alatt. A jó hír az, hogy ezen bármikor változtathatunk, visszafordítható ez az ösztönös önműködés.
Ahogyan a nagymama mondta, csak lásd meg a fényt a víz tetején! Ne hagyd, hogy a felszínes elakadások, késedelmek, kisebb akadályok és a borúlátásod, elvegyék a kedved és eltereljék a figyelmedet a lényegről. Hiszen a felhők felett tényleg süt a nap, csak nézőpontot kell váltanunk és figyelmünket a rosszról, a hiányról, a jó dolgokra, a szeretetre, a bőségre irányítani.
Öröm, ha megosztod a tapasztalataidat kommentben.
Kép: pixabay.com
unsplash.com/Anastasia Taioglou
Te mit gondolsz?