Szenvedély, szerelem, dráma. De kiért és miért? Vajon tényleg igaz? Azt hiszem, a vágyainkat ma már hajlamosak vagyunk szentimentálisan kezelni. És kezdem megérteni, hogy a vágyakozás nem biztos, hogy egyenlő az igazi szeretettel. Ebből még bármi lehet, ez csak a kezdő löket, ami elindíthat két embert egymás felé. A vágy lehet igazi, de még távol áll a szerelemtől. Nagyon őszinte leszek magamhoz, ez az egész “meghalok a másikért, annyira szeretem” kínlódás elgondolkodtatott és kíméletlenül fenékbe billentett. Valójában egy önbecsapás az egész. Ez nem a szeretetről szól, ez az ürességünkről szól. A szeretetéhségünkről, a görcsösségünkről, a bizonytalanságunkról.
Tipikusan a “szerelemes vagyok a szerelembe” dráma tagozat első osztály. Nem ítélkezem felette, sőt, szerintem nagyon is sokat lehet belőle tanulni. Ezt a sulit is ki kell járni, hogy elég érettek legyünk a valódi szeretetre. Azt hiszem, ha ezen is túl vagyunk, akkor lehet egymás mellé megérkezni.
A szeretet útján sokszor olyan illúziók is leolvadnak rólunk, amire nem lehet előre felkészülni és a beismerő vallomást kellemetlen megtenni, de szükségszerű, ha egyszer szeretnénk végre fentről is élvezni a szép kilátást. Valami megváltozott bennem, már nincs kedvem színpadiasan belehalni a szerelembe, pedig még mindig tele vagyok érzésekkel. Ahogy lassan elhúzom azt a bizonyos fátyol függönyt, minden egyre tisztább lesz, de még nem könnyebb. Már nem működik a régi történetem, az újban pedig még járatlan vagyok. Már nem akarok az áldozat szerepében tetszelegni, mert egyre jobban kezdem megérteni, felelős vagyok mindenért.
Sokat gondolkodom az önszeretet kérdésein, alázatos tanulója vagyok én is, legalább is igyekszem az lenni. Tudom, hogy a legnagyobb segítőim ezen az úton, azok az emberek, akik megérintik a szívemet, ők tükrözik vissza a legjobban azt, hogy éppen hol tartok ebben a leckében. Bevallom, nem sok volt belőlük, nehezen leszek igazán szerelmes és általában szokásom sokáig “szenvedni” egy valaki miatt kitartóan. Valahogy a történet mégis, mindig mintha ismétlődne és leakartam ásni az aljára, vajon miért? Szeretnék felnőni az érzéseimhez, jól csinálni és megérkezni a társam mellé, de már nem sietek, hagyom, hogy megérleljen az út. Ha ezt szeretném, nem kímélhetem saját magamat mikor magamba nézek, mert hiszem, hogy csupán a felismeréseink is képesek új irányt adni az életünknek.
Szerintem sokan vagyunk, akik nehezen engednek közel magukhoz valakit. Vannak, akik ennek tudatában is vannak, vannak, akik nem. Bizalmatlanok vagyunk, húzd meg ereszd el játékot űzünk félelemből, ugyanakkor néha gátlástalanul adjuk fel önmagunkat és meghunyászkodunk egy kis szeretetért. Én is ilyen voltam, és most sem állíthatom, hogy ezen a problémámon túl lennék, hiszen akkor most nem írnám ezeket a sorokat. Tudatosan dolgozom rajta, látom a pozitív eredményeit is, de végül újra zsákutcában találom magam.
A beteljesületlenül maradt se veled, se nélküled románcaim tisztán mutatták újra és újra, még mindig félek megnyílni, befogadó lenni, és közel engedni a társat. Nem hiszek eléggé a saját szerethetőségemben, nem hiszek abban, hogy ne okoznék valakinek csalódást, vagy egyszerűen csak öntudatlanul működésbe lép a védelmi rendszerem, mert nem szeretnék én sem újra sérülni. Vállalom, hogy ez is egy részem, mert csak úgy van ebből kiút, ha első körben őszintén beismerem a jelenlétüket. Nem szégyellem, nem harcolok ellene, hanem próbálok elfogadásba kerülni ezzel az énemmel is, csak így tanulhatom meg elengedni. Számomra az igazi mellbevágó felismerés azt volt, amikor azon töprengtem, hogy ezek a történetek tényleg valódiak voltak? Persze, az ember a jelenben nagyon intenzíven éli át az érzéseit, és saját magát is képes észrevétlenül áltatni. De mi van akkor, mikor hátra lépünk egyet, és úgy nézünk magunkra és az aktuális love storyinkra? Mit látunk akkor? Kívülállóként hogyan értékelnénk nagyon őszintén önmagunkat és a történetben a társunk szerepét?
A környezetemben is sok embernél látom, hogy mennyire bele tudják magukat élni egy “szerelembe”, de vajon hányan tudják, hogy mi az igazi szerelem? És főleg azt, hogy két ember kapcsolata milyen úttal van kikövezve a valódi szeretet felé? Mivel a mi generációnkra sok negatív dolog hatott, minden kicsit eltorzult, sajnos ez tény. Gyorsan akarunk kielégülni, hiszen ma már minden erre a tendenciára nevel minket. Találkozunk egymással, elindul az éjszakákon, nappalokon át tartó online chatelés, játszmázás, megfelelés, miközben sérülten, falakkal körbe védve próbálunk közelebb férkőzni a másikhoz. Ezzel párhuzamosan, már egy egész prózai költeményt álmodunk meg a fejünkben valakiről, akivel pár napja ismerkedtünk meg úgy, mintha ezer éve ismernénk egymást. Felszínesen adunk egymásnak magunkból, és egyszerre akarunk mindent átélni, most azonnal. Átugrunk olyan fontos részeket, ami az igazi intimitáshoz vezetne minket, mintha nem lenne időnk, mintha félnénk, hogy mind ez, ami most van, a következő pillanatban kicsúszna a kezünkből.
Bizonyos dolgokat, túl gyorsan osztunk meg egymással, mert annyira szeretnénk kapcsolódni, a csúcsra jutni, hogy idő előtt ellőjük az összes kártyánkat. Ebből pedig egy zavaros, feneketlen tó keletkezik. Aztán meg pislogunk, hogy most mi történt? “- Olyan közel kerültünk, aztán egyszer csak eltűnt! Elbizonytalanodott? Pedig ami köztünk volt, az valódi volt, és intenzív!” Előbb-utóbb (inkább előbb) az egyik fél, ha nem is tudatosan, de megérzi, hogy ez így nagyon nem normális tempó, ennek nem így kéne működnie, nem ilyen formában. A szerelemhez vezető útból carpediem életérzést csináltunk, és már azelőtt kiégettjük a kapcsolatot, mielőtt tényleg kapcsolatról beszélhetnénk. Pótolni szeretnénk vele minden hiányosságunkat, amivel magunkban küszködünk és kielégíteni minden vágyunkat, reményeinket pár hetes ismeretség után. Ezzel egyenes úton lépünk a csalódás mezejére.
A túl gyors ételfogyasztás is megüli a gyomrunkat. Felfokozott érzelmünk van Pisti iránt, igaz, egy hónapja még Laci iránt sírtuk tele a párnánkat, “- De Pisti olyan más..” – Dehogy más! Csak vele más álomvilágot építettünk fel a fejünkben, most neki dobjuk be az “all in-t”, most őt akarjuk megmenteni, hogy általa mi is megváltva érezzük magunkat. “- Ő lesz a befutó, érzem, csak ő még nem tudja, de majd ha eleget szenvedünk, akkor majd végül..” Nem! Így, ebben a formában biztosan nem! Eleve halálra van ítélve az egész, mert hiába mondjuk, hogy adni akarunk, és mi mindent megtettünk, nem igaz, ha nehéz is beismerni, az ilyen kapcsolatban nem volt őszinte, hogy adtunk, mert csak azért adtunk, hogy így kaphassunk.
Elismerést, figyelmet, önigazolást, bármit, amitől picit is visszacsatolhatjuk az elménknek, hogy értékesek vagyunk, szükség van ránk, fontosak vagyunk valakinek. Kis cukorkákért, pillanatnyi feltöltődésért álltunk sorban és azt hazudtuk, hogy őszintén nyújtottuk a segítő kezünket a másiknak. Ezekből mind mi tápláltuk magunkat és mikor az adag elmaradt, újra kiüresedtünk. Ha nem így lenne, nem lenne dráma bennünk, mert a szeretetet nem veheti el tőlünk senki, ha az stabil, nincs szükségünk másra, hogy ezt pótoljuk. Ma már kevesen képesek igazán adni, sokkal inkább elvenni szeretnénk, befoltozni azt az űrt a mellkasunk közepén. Ezt is nehéz beismerni, de mégis így van. Az ilyen kapcsolódásainkban, kevés a valódi szeretet, ráadásul az egész egy képzelgésre épül. Szenvedünk? De hát miért? Egy szerelemnek drámának kell lennie? A dráma az egonak kell, mert fél a szeretettől, a szenvedés még mindig a szeretettől próbál csak távol tartani minket. A szeretetet nekünk kell választani, mert ő nem fog úgy harcolni velünk, mint az egonk. A szeretet csak van, és mikor önszántunkból elindulunk felé, segíteni fog lebontani azokat a falakat.
Valójában Pisti nem is olyan álom pasi, mint amennyire most eltúlozzuk, ő is csak egy ember, és ez szépen lassan ki is fog derülni, akkor jön majd a hidegzuhany “- Ő is csak egy szemét alak volt, aki kihasználta az érzéseimet” Pedig nem ő hazudott magáról, mi nem akartuk őt látni, helyette belehelyeztük szegényt abba az álomképünkbe, ami az elképzelt boldogságunkról szólt. Csoda, hogy csalódást okozott? Ráadásul így Pisti sem ismerhetett meg minket igazán, csak az elesett, kapálózó énünket érzékelte. Tudat alatt érezte, hogy ez nem igazi szeretet, ő csak az aktuális boldogsághormonunk volt. És ugyan ki szeretne valakinek az aksija lenni, mikor saját magával is van éppen elég dolga? Mi éltünk önbecsapásban és a szerelem illúziójában. Önzően akartuk kicsikarni tőle, hogy “- Szeress már, mert én már megírtam az egész történetünket a fejemben, tök buli lesz! ” Sokunk elfojtott érzelme a “szeress már!” Az a kicsi belső gyermekünk toporzékolva üvölti és követeli a figyelmet, a szeretetet. És mi halljuk is, csak rosszul értelmezzük. A külvilágban keressük, égen-földön ezt az érzést, és amikor végre valahol megéljük, akkor elkezdődik a szappanopera felsőfokon.
Ez az egész program nem hiba bennünk, hiszen érthető a mai világban, de nem is jó, hogy így van. Valahol, valamikor elakadtunk, talán nem kaptunk elég figyelmet, törődést, vagy ért egy nagyobb csalódás, ami miatt elvágtuk saját magunkat a szeretettől és azóta alulértékeljük önmagunkat. Ehhez a kiindulóponthoz kellene visszaérkeznünk kicsit. Nem azért, hogy egy újabb bűnbakot találjunk, csak is azért, hogy ebben a felismerésben feloldjuk magunkat és tovább léphessünk, újraírhassuk a forgatókönyvünket. Néha magam is nevetek már azon, hogy minden az önszeretetünkhöz kapcsol vissza. Semmi sem fog működni az életben enélkül.
Mikor megkérdezzük magunktól miért szeretjük Pistit, valójában nincs is igazi kézzel fogható válaszunk rá, amivel ezt megtudnánk magyarázni, és persze a szerelem nem is a tényeken alapszik. Nekem is észre kellett vennem, hogy azt szerettem Pistiben, aki voltam, akkor, amikor vele voltam, mert abban a pillanatban át járt a szeretet, lüktetett bennem, szárnyaltam tőle és az elmém hozzá kötötte ezt az érzést. Pedig nem Pisti műve volt, én voltam képes így érezni. Lehet, hogy Pisti az igazi, nem ezt szeretném megcáfolni. Bárki lehet az igazi, ha mi már igaziak vagyunk önmagunk számára, de amíg ez nem így van, addig Pisti is csak azt fogja az arcunkba tolni, amiről mi nem akarunk tudomást szerezni. Meg kell tanulnunk úgy tekintenünk végre magunkra, ahogyan Pistit látjuk, mert az az igazság, hogy őt pontosan azért szeretjük, mert ilyenkor elkezdünk emlékezni arra, hogy mennyi szeretet van bennünk.
Öröm, ha megosztod kommentben a saját tapasztalatodat.
Kép: unsplash.com
Te mit gondolsz?