Pocsék reggel volt. És nem, ez nem csak annyi volt, amin, majd a reggeli kávém segít. Biztosan mind éreztünk hasonlót. Amikor még ki sem nyitod a szemedet, csak tudatodra ébredsz, és máris rád szakad a keserű valóság.
Az a nyomasztó érzés elsőbbséget élvezett a valóság érzékelésével szemben. Azt sem tudtam hirtelen milyen nap van még vagy hogy hány óra van, de az már ott volt. Emlékszem, az egy pocsék küzdelmes reggel volt.
Miközben a reggeli rutinprogramomat lefuttattam, ez az érzés szüntelenül ott lihegett a nyakamban. Nem tudtam félretolni. Korán volt még, olyan igazi szép, őszi aranybarna reggel. Álltam a konyhámban, néztem az ablakomból az erdőt, a fákat, és úgy éreztem, nem találom a helyemet. Minden annyira nehéznek tűnt és zavarosnak, de nem akartam vele szembenézni, nem akartam kibogozni, csak szerettem volna, ha ez az érzés elereszti a mellkasom szorítását, amitől egyre kevésbé kaptam levegőt. – Elmegyek futni – jelentettem ki magamnak. Történelmi, pillanatok egyike. Én és a futás..bármilyen mozgás, csak futás ne. De azt éreztem, hogy nagyon gyorsan szeretném magam lefárasztani és valahogy kiadni magamból a gőzt.
Messze..messze menj mindentől.. – ismételtem magamnak, miközben a szél csapta az arcomat. Meglepően jól esett futni, de az az érzés nem eresztett.
Aztán, ahogy találkoztam más futókkal, kutyasétáltatókkal, azt vettem észre, hogy az elmém furcsa összehasonlítási üzemmódba kapcsolt. Én a napszemüvegem mögött rejtegettem és fojtottam el a könnyeimet, miközben mindenki más körülöttem olyan könnyed volt, friss és összeszedett. Ahogy egyre jobban jelen voltam és másokra fókuszáltam, észrevettem, hogy én is egyre magabiztosabban futok, mint valami profi sportoló. Ezeken a rövid pillanatokon, amikor utam kereszteződött idegenekkel, elrejtettem a harcomat.
A testtartásom javult, és az arcomon lévő álmosolygás magabiztos mosollyá változott. De ez mégsem volt valódi, ez az idegeneknek szólt.
De miért? Miért éreztem szükségét, hogy elrejtsem a harcomat és olyan énemet vegyem elő, akinek szerintem most lennem kéne, ami szerintem helyes? Rengetek kérdés zakatolt bennem és olyan mintákat, programokat fedeztem fel magamban, melyekről azt hittem már rég nincs hatalmuk felettem.
Elrejtjük a küzdelmünket, mert megtanultuk, hogy a harc vagy a gyengeség kimutatása rossz, pedig ez nem egy elfogadható igazság.
Az életünk korai szakaszában, sokkal jobban felvállaltuk a harc jeleit. Amikor fáradtak, idegesek vagy frusztráltak voltunk, pontosan elmondtuk, hogyan éreztük magunkat (sírással és kínlódással). Egy kicsit idősebben, amikor zavarba ejtettek minket az osztályteremben, nagyobb valószínűséggel tettük fel a kezünket, és kértünk segítséget.
Fiatal korunkban még tudtuk, hogy a küzdelem az élet része és azt jelenti, hogy hamarosan valami újat fogunk tanulni.
Sajnos, ahogy idősebbek lettünk, egyre inkább elfogadhatatlanná vált a küzdelem és a kudarc. A tanárok és a szülők kevésbé voltak megértőek és türelmesek velünk. A felénk irányuló elvárások nőttek. Elkezdtünk a tökéletességre törekedni, ami persze elérhetetlen. És ezalatt megtanultuk elnyomni azt, ha éppen nem minden cukormázos az életünkben, mert az nem trendi, akkor gyenge vagy, akit hamar eltaposnak.
Valójában az az igazán ciki, amikor azt mutatjuk, akik épp nem vagyunk és óriási tiszteletet érdemel, bátorságra vall, ha valaki nem akar tökéletes embert játszani. Aki elfogadja az érzéseit, a hibáit, a kudarcait, a gyengeségeit. Aki vállalja, hogy ő is csak egy ember és ezzel nem csak önmagát, hanem másokat is felszabadít a tökéletesség illúziója alól.
– Nem kell mindig erősnek és sebezhetetlennek mutatnod magad! – tört ki belőlem. És akkor ott az erdőben, mindenki szeme láttára, megálltam és csak sírtam. Végre kiengedtem a gőzt.
Emlékezz erre a három igazságra, amikor Te is küzdesz valamivel!
A küzdelem normális
Úgy tűnik, hogy a szemet gyönyörködteti, de amikor elrejtem a küzdelmemet, tagadom az igazságot, hogy a küzdelem normális. Olyan történeteket kreálok, mint a ” jobban tudom”, “nem érzem magam így”, és “úgy nézek ki, mintha együtt lennénk.”
A lényeg az, hogy ember vagyunk, vagyis mindannyian tökéletlenek vagyunk és mindannyian harcolunk. Senki sem tökéletes életet él, de mindig választhatunk, hogy azt hogyan akarjuk élni.
Ahelyett, hogy szégyellnénk és elrejtenénk a küzdelmünket, fel kell ismernünk, hogy a küzdelmek emberiek, és értékeljük magunkat, hogy jelen pillanatban megteszünk mindent, ami tőlünk telik, önmagunk növekedéséért.
Ha nem mutatjuk ki, hogy küzdünk, nem tudunk segítséget kapni
Ha úgy teszek, mintha nem küzdenék, akkor a segítségnyújtás ajtója bezáródik
A húszas évek elején kemény időszakon mentem keresztül. Pénzügyi nehézségekkel, rossz párkapcsolattal, napi szorongással és a csökkenő bizalommal szemben úgy éreztem, mintha egy mély, sötét lyukba estem volna. Minden nap reménytelennek éreztem magam. Ennek ellenére évekig hazudtam, teljesen tagadtam az élethelyzetemet. A külvilág felé minden rendben volt.
Végül túl sok volt, hogy mindezeket magamban tartsam. Ez volt a kezdete annak a beismerésnek, hogy küzdök és ahogy ez megtörtént rengeteg segítséget is kaptam.
Nem számít, milyen küzdelmünk van, vannak olyan emberek, akik segíthetnek (és szeretnének) segíteni. Senki sem tud segíteni, ha előbb magunknak nem segítünk.
Ha megmutatjuk, hogy küzdünk, másoknak is megengedjük, hogy megmutassák, hogy küzdenek
Abban a pillanatban, amikor levesszük a maszkokat, és sebezhetővé tesszük magunkat, engedélyt adunk másoknak is, hogy ugyanezt tegyék.
Miután azt a rossz párkapcsolatomat lezártam, elkezdtem oldani a szorongásomat. Emlékszem, hogy egy barátommal beültünk egy kávézóba, amikor úgy döntöttem, megosztom vele, hogyan küzdöttem és mennyi mindent tanultam abban az időszakban.
A válaszai megleptek: “Pontosan így éreztem magam.” Évek óta mindketten ugyanazzal a dologgal küzdöttünk, de soha nem beszéltünk arról, hogy igazából hogyan éreztük magunkat. Milyen szomorú.
Amikor megosztjuk a küzdelmünket a körülöttünk élőkkel, engedélyt adunk arra, hogy ők is hangot adjanak annak, amivel ők küzdenek. Talán soha nem is gondoljuk, de egy ilyen őszinte megnyílás, akár egy életmentő, sorsfordító segítség is lehet valaki másnak is. Sokan egyedül érzik magukat, túlterheltnek, és mindezt megváltoztathatjuk, lehetőséget biztosítva számukra a megértés és támogatás nyújtása révén.
Most már ha terhet cipelek, otthon hagyom a maszkot. Nem panaszkodom, nem leszek negatív, de nem is erőltetem magamra azt, ami nincs. És még ugyan tanulom a kitárulkozást, de ha a munkámban, kapcsolataimban, vagy életem bármely más területén küszködök, akkor más embert is beengedek, hogy a küzdelmeimet lássa.
Már nem úgy teszek, mintha rendben lennék, ha nem vagyok, mert amikor múltkor becsületes voltam önmagamhoz, csak jó történt velem és sokkal gyorsabban felálltam.
Kép: unsplash.com/Nathalie Désirée Mottet
Kép: unsplash.com/Jacob Postuma
Te mit gondolsz?